A minap a WestEndben jártam, és majdnem úgy döntöttem, hogy indítok egy „napi WestEnd” sorozatot, ugyanis 15 perc alatt több furcsasággal is találkoztam. Az első, hogy még a parkolóban egy elég jólszituált házaspár sétálgatott előttem, közepesen elegánsan öltözve, kézen fogva. Első gondolatom az volt, hogy milyen édesek, fogják egymás kezét, biztos már hosszú évek óta élnek boldog házasságban, öröm a szemnek ilyet látni. De épp csak kezdett volna mosolyra görbülni a szám, amikor le is fagytam. A hölgy ugyanis úgy gondolta helyénvalónak megszabadulni túlcsámcsogott rágógumijától, hogy ott a parkoló közepén, séta közben köpött egy majdnem olyat, mint DiCaprio a Titanic-ban. Majd rezzenéstelen arccal haladtak tovább. Döbbenetemnek hangot nem adtam, de szaporáztam lépéseimet, hogy elébük kerülhessek, ugyanis kíváncsi voltam, hogy a jólszituáltság csak annak volt-e köszönhető, hogy szigorúan hátulról láttam őket. Sikerült is beérkezni melléjük, de a megjelenésük továbbra is kellemes volt, az asszonyon csinos bőr cipő, farmernadrág és vászon blézer egy csinos blúzzal, a férjen szép velúr cipő, szintén farmer és hasított bőrkabát, minden ruhadarab kifogástalan állapotban, tisztán. Mire rendesen szemügyre tudtam őket venni, már el is értünk a fotocellás ajtóhoz, ahol vesztünkre egy másik idős házaspár totyorgott. Az idős néni járókeretét emelgette elképesztő nehézségek árán, minden három centiméteres előrehaladás egy maratonnak tűnhetett szegénykének. Férje szorosan mellette, támasztotta feleségét, óvón figyelve minden mozdulatát, hogy ha megbillenne, el tudja kapni azonnal. Sebességüket azonban olyannyira korlátozta a néni súlyos állapota, hogy meg kellett mögöttük állni. Kikerülni nem lehetett őket, mivel ennek egyetlen módja az lett volna, ha meglökjük a bácsit. Én meg nem vagyok állat. Beálltam hát mögéjük, megvárva, míg átjutnak az ajtókon, elvégre annyira nem siettem, hogy toporzékolásba kezdjek miattuk. Az előbb említett párocska viszont meglehetősen zokon vette egyfelől azt, hogy előbb értem az ajtó közelébe, mint ők, pedig mögülük jöttem, másfelől azt, hogy nem tudnak bejutni a saját tempójukban. Bár nem szóltak hangosan semmit, türelmetlen toporgásuk és nagy sóhajaik, valamint a szemükben megcsillanó rosszallás elárult mindent az attitűdjükről. Ez is bizonyítja, hogy a látszat csal, hiába tűnik jólszituált, kulturált embernek valaki, három perc alatt be tudja bizonyítani, hogy igénytelen, türelmetlen, és teljes mértékben hiányzik belőle az empátia.

Első megdöbbenésemből épp csak feleszmélve rögtön belezuhantam a másodikba, alig öt méterre az előbbi eset helyszínétől. Ment előttem anyuka és kb. 6-7 éves kislánya. Anyukán nem volt semmi furcsa, teljesen beleillett a pláza-képbe. A kislányt megpillantva azonban olyan fortyogó düh öntötte el az agyam egy percre, hogy azt hittem, ott helyben megrángatom anyát. A kislányon volt egy nagyon cuki rózsaszín harisnya, az a fajta, mi úgy néz ki, mintha lenne még rajta egy zokni, térd magasságban egy masnival. Az, hogy szerintem ilyen harisnya nem való kislányra, lényegtelen, ezt szerette volna a kisasszony, ám legyen. Felül egy szintén rózsaszín plüss kabátka, amit ugyan és egy játék babára sem tennék rá, de ez megint az én problémám, valószínűleg a kislány választotta, de még ha anyuka ízlését átkozza, akkor is belefér, kislány, végül is cuki benne. A kabátka alól kikandikált kb. 2 centiméternyire egy kis blúzocska, kékes színű, látszott, hogy mintás. Ezen kívül viszont csak egy cipőcske volt még a lánykán, semmi más. Hogy mi a bajom? Olvassuk végig újra. A kabát vonalától lefelé csak és kizárólag a harisnya volt a kislányon. Se egy kis szoknya, se nadrág, se semmi más. Ráadásul valószínűleg sokat ficánkolt, mivel a harisnya ülepe már a térde felé közelített erősen, még láthatóbbá és észrevehetőbbé téve ezáltal, hogy harisnyán kívül a lábát semmi nem fedi. Az első gondolatom az volt: hogyan lesz a kislányokból ribanc? Hát így! Persze nem szép dolog ilyet mondani egy gyerekre, és itt nem is a gyermeket szeretném minősíteni, ebben a korban ugyanis ő a világon semmiről nem tehet. Anyuka viszont mégis hogy lehet annyira kretén, hogy egyrészt olyan harisnyát ad az ártatlan, legfeljebb kisiskolás lányára, ami kifejezetten a lábára hívja a tekinteteket, másrészt hogy erre még egy szoknyácskát sem ad rá? Oké, a harisnya design-ja nem csak anya hibája, hiszen az is elmebeteg, aki ilyen típusú harisnyát gyárt kislányokra. Nem mozgat, hogy ez a divat. Az olyan harisnya, ami lábfejtől térdig vagy combig elüt színben a többi résztől, és még egy masnival is megspékelik, pontosan azért készül, hogy az áhítozó férfiszemeket a nő lábára irányítsák, leginkább arra a részre, ahol a két szín összetalálkozik. Teljesen elmebeteg, aki ilyen darabot legyárt kislányokra passzoló méretben. Ami azonban nagyobb probléma, hogy a harisnyán kívül semmit nem adott a gyermekre. Visszacsengett a fülembe, amikor már rég kinőttem a kedvenc kis szoknyámat, körülbelül annyi idős lehettem, mint ez a kislány most. Lambada-szoknya volt, színes, pörgős, imádtam, gimnazista koromig ezt az egyetlen egy szoknyát. Kinőttem, de ez engem nem annyira mozgatott meg, mint anyukámat. Még fel tudtam venni, nem szorította a hasam, csak épp már elképesztően rövid volt. És sírtam, könyörögtem, veszekedtem, hogy márpedig én a csini szoknyácskámat akarom felvenni, édesanya rendíthetetlenül válaszolta: nem, kinőtted, veszünk másikat, de ezt már nem veheted fel, ki lenne belőle a fél feneked! Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy azóta sem ugrálok a miniszoknyákért? Fene tudja, de azt mindenesetre megtanultam, hogy nem tesszük ki a fenekünket a kirakatba. Ennek a pici lánykának pedig azt tanítja anyukája, akár szavak nélkül, hogy egy szál harisnyában utcára menni teljesen helyénvaló. Aztán majd jön a sírás, mikor 13-15 éves lekurvázzák, 16 évesen meg megerőszakolják, mert túl kihívóan öltözködik és felhívja magára a ragadozók figyelmét is. Megjegyzem, ugyanezen a reggelen sétált el előttem egy lány, magas sarkú cipőben, harisnya nélkül, egy talán tunikának nevezhető, testhez simuló felsőben. Szoknya, nadrág rajta sem volt. A felső nem lehetett ruha, vagy miniruha, ahhoz túl keveset takart a hátsójából. Egészen pontosan minden lépésnél lehetett látni a feneke ívét. Bár lehet, hogy én vagyok nagyon elmaradott divat ügyben, de nem tudok róla, hogy a bugyi már alulról is kilátszódhat, mert az menő…

A harmadik egy sokkal súlyosabb társadalmi problémát jelez. A boltban előttem állt egy fiatalember, láttam már máskor is, bolondnak tűnik. Na nem a csendes őrültnek, aki alkalom adtán vicces, és bohókásan bolond. Tényleges mentális problémái lehetnek szerintem, a viselkedéséből ítélve. Zavart, nyugtalan, összefüggéstelenül beszélő, ugyanakkor tisztelettudó, mégis, látszik a szemén, hogy valami nincs a helyén ott bent a buksijában. Gyakorló háziasszonyként értelmet nem láttam az általa vásárolt termékek összeállításában, főleg, hogy legutóbb pontosan ugyanezeket vette. Vacsora készítésére alkalmatlan, rengeteg cukor, fagyi, némi füstölt sajt és egy üdítő. De ha ez az étrendje, engem ugyan nem zavar. Ő viszont nagyon zavarodott, látszik, hogy nem érzi jól magát ott, ahol van, mintha készülne felrobbanni, topog ide-oda, majd elhagyja a száját, hogy „bele fogok halni”. Itt egy kicsit hátráltam, hogy ha esetleg valami láthatatlan démon kínozza, és futni támad kedve előle, ne lökjön fel. Idegesen és dühösen dobálta fel a kiválasztott termékeket a szalagra, majd nagy lendülettel, erősen dobta a többi közé a kosarát. Tűkön ül – ez jutott róla eszembe, amíg várakozott, hogy a pénztárhoz jusson. A lehúzott árut bedobálta hátizsákjába, majd fizetett. A visszajárót megkapva nem pakolt tovább, ami még nem volt a táskában, azt a kezébe kapta, alig tudta ugyan tartani, de nem volt maradása, és szó szerint elrohant a legközelebbi kijárat irányába. Majdnem teljesen meg vagyok róla győződve, hogy ő súlyos mentális gondokkal küzd. Közveszélyesnek valószínűleg még nem nyilvánították, de látszik rajta, hogy nem érzi jól magát a nagyvárosi forgatagban. Nem tudom, hogyan él, kivel, és miért egyedül vásárol. Nem tudom, miből él, van-e valami munkája, vagy segélyt kap, vagy támogatja valaki. Fogalmam sincs ezekről. De amióta Pesten vagyok, számos bolondba futottam, több olyanba is, akik kapcsán egyértelmű, hogy munkavégzésre alkalmatlanok, utcára kerültek. Utcára, mert bezárták a pszichiátriai intézeteket. Az ilyen emberek ott békésen, megfelelő szakmai segítséggel éldegélhetnének, nem veszélyeztetve sem magukat, sem a társadalmi nagyközönséget. Megfelelő szervezéssel és ambícióval még valamiféle munkát is lehetne velük végezni, erre az ötvenes években volt egy kísérlet, azóta se jutott eszébe senkinek (ajánlom mielőbbi elolvasásra Benedek István: Aranyketrec című művét).

Végül egy srác. Hosszú percekig gondolkoztam, hogyan fogalmazzam meg anélkül, hogy bárkit is megbántanék nemi identitásában, de sajnos nem találtam jó megoldást. Nem tudom másképpen mondani, egyszerűen buzis volt, ahogy felöltözött, a viselkedése szintén nem túl maszkulin. Hegyes orrú lakkcipő volt rajta, amiről ugyan értem, hogy divatos, szerintem rém gusztustalan. Elképesztően feszes, lábaira és egyéb részeire tapadó farmernadrág, V-nyakú fekete, mintás-strasszos, szintén elképesztően feszülős felsővel. Utóbbi két ruhadarab között ugyanakkor elég nagy távolság volt, aminek köszönhetően a közönség elé tárult hájas, szőrös hasából kb. négy és fél centi. Séró persze belőve, úgy egy liter zselével és fél flakon lakkal, és persze a nyakában ott fityegett az elengedhetetlen légyszemüveg. Persze a divatot megítélni nincs jogom, maximum véleményt mondani róla. És az is tény, hogy a férfiak öltözködését tekintve talán még konzervatívabb vagyok, mint a nők ruháinak megítélésekor. Mindenesetre riasztó, hogy már nem csak a nők részéről vált normálissá a magamutogatás, az igénytelen és indokolatlan villantás, bizonyos bőrfelületek szükségtelen felfedése, a testre száz százalékosan ráfeszülő ruhadarabok viselése, és az önkritika teljes hiánya… Öltözködési tanácsadásomat ugyanakkor részletesebben máskor fejtem ki.