Azon gondolkodtam, vajon mennyi időt és energiát vesz el, ha valaki jó ember szeretne lenni, segíteni másokon, jót tenni velük. Elképzeljük, mikor jótékonykodásról esik szó, amint egy ingyenkonyhán, hatalmas fazekak mellett osztjuk a szerencsétleneknek az ételt, vagy hogy társadalmi munkában építünk valamit, vagy ilyesmi. Pedig ennél egyszerűbb lépésekkel indul szerintem a dolog.

Boltban voltam, vásároltam eleget, kaptam érte matricát. Most nem tudjuk "felhasználni", nincs meg hozzá a gyűjtőfüzet, még vacilláltam is, hogy egyáltalán elhozzam-e. Betettem a kosárba, "majdcsak jó lesz valamire" alapon - talán ezért van tele a lakás mindenféle kacattal. A mellettem lévő pénztárnál anyuka kisfiúval, ők kevesebbet vásároltak, nincs matrica. Kissrác nyávogásba kezd, annyira nem vészes a hiszti, de nagyon szeretne matricát. Anya magyarázza, hogy most nincs, nem vettünk annyi mindent. "De én szeretnék matricát, kell matrica!" - hangzik a gyermek válasza. Lett végül matricája, hogy anyukája vette 99 forintért, vagy a pénztáros adta, nem tudom. Azt viszont rögtön tudtam, hogy én mit csinálok az enyémmel. Naná, hogy odaadtam neki. Cuki volt, örült, hűha volt meg minden. Öröme annyira elvitte egy másik dimenzióba, hogy anyukája felszólítására sem köszönte meg - na nem mintha azért adtam volna neki. Anyuka megköszönte, siettek, én is. Nekem nem került semmibe. A gyermek viszont örül. És talán egy pár évig még megmaradok az emlékeiben, mint az a furcsa idegen néni, aki adott neki egy csomag matricát. Esélyes persze, hogy ez csak addig tart, amíg matricaőrület van. De hátha addig hisz benne, hogy a világ nem gonosz.

Ugyanaz a nap, hentesnél. Hentes jó fej, csontozott csirkemellet kérek, nincs csontozva, megcsinálja. Az eladó kislány viszont kicsit szétszórt, nem is annyira rám figyel, sokkal inkább a hentesre. 1840 forintot kér, adok kétezret. Ad vissza hatvanat, de közben egyáltalán nem rám figyel, hanem a főnökére. Én meg azt a százast meghagytam neki borravalónak. :) Szerencsére nekem nem hiányzik az a 100 forint, gondolom neki se, csak figyelmetlen volt (legalábbis nem vagyok hajlandó azt feltételezni, hogy szándékosan rövidített volna meg). Ha igazam van, valaki majd vesz belőle egy nyalókát :) Kedves egészségére.

Jótékonykodáson túl: hazafelé elszaladtam cigiért, utána szűk kis utcán siettem haza. Tényleg siettem, majdnem szaladtam. Előttem totyorgott egy idős néni, nagyon lassan, sok szatyorral, táskákkal. Ahogy közeledtem felé, azt láttam, hogy nem igazán stabil, kb. minden második lépésnél meginog, majdnem nekiesett a falnak. Amúgy is siettem, erre meg még jobban, odafutottam mellé, hogy jól van-e. Megdöbbenve, szinte ijedten mondta, hogy igen. Megkérdeztem, segíthetek-e neki, ne cipelje ezt a sok holmit egyedül. "Aranyos, köszönöm, de itt lakom a következő házban, addig már csak eljutok, de nagyon kedves, köszönöm!" Hát igazán nincs mit.

Jónak lenni nem nehéz. Csak nem azért kell csinálni, hogy mások megjegyezzék, vagy megdicsérjenek, hogy ügyes-jóember vagy. Kicsi korunkban többségünknek szerintem azt tanították, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Mifelénk például így volt, nem tudom, mások hogyan tanítják a gyerekeiket. Persze, bennem eredendően van egy világmegváltó attitűd, és tombol bennem az emberbaráti szeretet (na jó, nem mindig, néha felrobbantanám az univerzumot is), de tudom, hogy arra neveltek, hogy ne bánts másokat, és segíts annak, aki rászorul.
Semmibe nem kerül az ajándék matricát odaadni egy kisgyereknek, lemondani egy százasról akárki javára, és még ennyibe sem kerül megkérdezni egy idős embert, hogy szüksége van-e segítségre, akár a cipekedésben, akár a buszra való felszállásban, akár a zebrán való átjutásban. A világ nem attól lesz jobb, hogy megmutatjuk mindenkinek, hogyan kell jónak lenni, hanem ha csendes hősök maradunk, egyszerűen kedvesek, udvariasak és előzékenyek, olyanok, amilyennek neveltek minket szüleink, tanáraink. Persze felmerülhet, hogy hogyan akarok én csendes hős lenni, ha most tettem közszemlére "napi jócselekedeteimet" :) Nos, nemes egyszerűséggel, szemléltetni szerettem volna, mennyire könnyű jónak lenni. A világot sosem a vezetők, politikusok, igazgatók teszik szebbé. A világ mi magunk vagyunk, és olyan, amilyenné varázsoljuk. Ha úgy akarod, a világ aljas, tolvaj, gonosz és sötét. Ha úgy akarod, kedves, előzékeny, barátságos, tele barátokkal, jó emberekkel, csodákkal. A világ olyan, amilyenné teszed.

Na, ennyit a napi pozitivizmusról, visszajön majd a rideg valóság is, de néha kellenek gyógyító gondolatok, hogy ne bolonduljunk meg :) Csak előre, fel a fejjel, a Nap süt, ha máshol nem, a felhők felett mindenképp!