Nem vártam, hogy bárki ír kommentet bármelyik bejegyzésemre. Én hülye, ma ránéztem a kommentekre. :)

Nem rég kezdtem el én itt írogatni, politizálni nem volt szándékom, nem is az továbbra sem. De én ostoba, mertem megszólalni internetadó ügyben. Elmondani a saját véleményemet, ahogy ahhoz jogom van, mint mindenki másnak. Elmondtam, én mit láttam, az általam látottak és olvasottak alapján kialakítottam egy véleményt, és közzétettem. Még csak meg sem osztottam sehol, megírtam, elmentettem, el lehet olvasni. És aztán jött az áradat.

"Rohadt fideszbérenc", "ostoba barom", "mennyit kaptál ezért?", "nem értesz te sz*rt se" és a többi. A jó dolog csak az, hogy idegen emberek ilyen szintű szitkozódása nem tud megérinteni. Volt egy kommentelő, aki annyit mondott, hogy az én véleményem is csak egy vélemény. Volt, aki kérdések formájában vázolta, hogyan működik az internetszolgáltatás rendszere. És voltak, sajnos többen, mint a normálisak, akik anyáztak. Viszont ami nem volt: senki nem volt, aki megértette volna, hogy az írás lényege nem az adó, nem a kormány, az ellenzék, vagy bárki, onnan föntről. A dolog lényege az lett volna, hogy ne egy helyről tájékozódjunk, ne dőljünk be mindennek, ne emeljünk magasra senkit azért, mert ott van, ahol, legyen az médiahuszár, politikus vagy bármilyen közszereplő. Én nem az adó mellett vagy ellen szólaltam meg. Én a hisztéria ellen szólaltam meg. Ez egy gerjesztett történet volt - véleményem szerint - , hogy melyik oldal gerjesztette, azt nem tudom, nem csücsülök a parlament küszöbén. Gumicsont volt. A hozzászólók jó része pedig annyit fogott fel, hogy én, csökönyös idióta barom az M1 híradót nézem reggel. Mindig azt néztem, MSZP kormány alatt is. Reggel azt. Aztán később, mikor gép elé kerülök és ráérek, megnézek egy csomó hírportált, hetilapokat, függetlenül attól, hogy milyen vélt vagy valós politikai beállítottsága van annak, aki ott ír.

A tündéri, hogy a többi bejegyzésemnél továbbra sincs egyetlen komment sem :) Nyilván az senkit nem érdekel. Senkit nem érdekel az ELTE botrány, vagy a kiskorú bűnözők, és még a kivételes pillangólelkű állapotomban megrebegtetett békesség és jóság sem. Ezek nem fontosak, el se kell olvasni, csak olyat kell olvasni, amin lehet kurvaanyázni meg szitkozódni, osztani, okoskodni olyan stílusban, ami erősen predesztinálja a kommentelő IQ szintjét. Hordott már le engem az egyetemen oktatóm, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire egysíkúan, determináltan és előítélettel gondolkodjak egy társadalmi jelenségről, de ő ezt olyan stílusban tudta megtenni, hogy folytattunk egy vitát, amiben igazat adtam neki abban, hogy egysíkúan gondolkodom az adott ügyben, de ez nem is fog megváltozni. Ő pedig ezt elfogadta, mint véleménykülönbséget. Mert értelmes emberek ezt így szokták, nem anyázva.

Nekem nem célom megmondani a tutit. Nem tudom a tutit én sem, megjegyzem, hogy az a sok okos kommentelő sem. Reménykedem a jóban, teszek a saját boldogulásomért, és próbálok minden oldalról megvizsgálni olyan kérdéseket, amelyek érintik az életemet, vagy legalább érdekelnek. Én nem gondolkodom az MSZP-Fidesz síkságon. Nem gondolkozom a kormány-sanyargatott nép síkságon. Se az én-ti síkságon. Engem az egyetemen arra képeztek, hogy vizsgáljak meg jelenségeket, a lehető legtöbb szempontot és változót figyelembe véve, és ez alapján próbáljak megállapítást tenni, ami ugyan teljesen igaz soha nem tud lenni, de közelíthet a valósághoz. (most jöhetnek majd az ötletek, melyik kretén egyetem vett fel engem és tanított a szakmámra, no meg mi lehet az, biztos szabad bölcsész... hooooogyne, hajrá)

Én felvetettem egy problémát, olyan aspektusokkal, amit addig azok az írások, amelyeket láttam, nem vetettek fel. Azt már le sem írtam, hogy milyen súlyos kollektív paranoiában szenved ez az ország. És még az is lehet, hogy jogos minden összeesküvés-elmélet, igaz minden vád, és meg akarnak minket ölni. Lehet, hogy így van, és én fogok a legjobban pofára esni, mikor mindez bekövetkezik. Kalapom ledobom majd, meg lehet taposni a vagonba menet, a fejemmel együtt.

Arra próbáltam volna rávilágítani, hogy ez egy súlyos játék, amiben mi csak játékszerek vagyunk. Mi, mind. Az is, aki anyázott nekem, az is, aki nem, az is, aki el sem olvasta, és én is. Igen, azt gondolom, hogy van, akinek kedvez, ha tömegek mennek az utcára, és azt is gondolom, hogy nem azért jó ez neki, mert Marika néninek és a kis unokájának akar majd segíteni.

Írtam egy szösszenetet a Vida Ildikó ügyről. Most még gondolkodom, hogy közzé tegyem-e. Nem azért, mert félek a kommentáradattól, nem félek én nagyszájú nethuszároktól. Azért gondolkodom, hogy közzé tegyem-e, mert abban is van egy-két mondat, amit ki lehet ragadni, és elveszíteni a lényeget. Azt a lényeget, amit én mondani szeretnék. Nem akartam igazságot tenni internetadó ügyben, és nem akarok Vida Ildikó ügyben sem. Mondok valamit, ami sokkal fontosabb, mint egy Orbán vagy egy Gyurcsány, egy Vida vagy egy Goodfriend. Fontosabb lenne, mint azok a dolgok, amiken itt acsarkodunk. De annyira acsarkodni szeretnénk, hogy a sorok lényegét nem látjuk.

Alszom még egyet a Vida Ildikós dologra, sokadjára átolvasom, átírom, talán úgy átmegy majd a lényeg. Bár aki anyázni akar, úgyis talál majd benne egy mondatot, amibe bele tud kötni. Én pedig pont le fogom tojni. Amint érkezik bármely poszt alá értelmes, kulturáltan megfogalmazott ellenérv, illetve jön valaki, aki ilyen stílusban meg tudja nekem mondani, miért én vagyok a hülye, és elmagyarázza tuti módon a rendszert, fejet hajtok.

Tisztelettel!

Legyen akkor egy kis internetadó. Nem voltam tüntetni, nem vagyok Orbán-hívő sem, és takarodj- ordibáló sem. De azt azért elmondom, mi az, ami engem bosszant.

Történt egy hétfői napon, hogy kényelmes reggeli kávézgatás közben az M1 ment a háttérben, fél füllel figyeltük. Bejött a jószág, valami kormánypárti, és az internetadóról beszélt. Hogy ez nem az állampolgárokról szól, ez a szolgáltatókat terheli, és arra is van stratégia, hogy hogyan küszöböljék ki az többletköltség áthárítását a fogyasztókra. Elmondom még egyszer: ez egy HÉTFŐI nap volt, reggel. Teltek a napok, csend volt. Majd a hét végén valami barom böngészett és jött az, hogy „jéé, köcsögök, internetadót akarnak, na, ebből gyorsan botrányt csinálunk, erre úgyis ugrik majd mindenki, és így lesz miről írni, tudósítani, nem rúgnak ki”. A hét végére tehát őrült botrány és elképesztő felháborodás tört ki. Mi pedig, két gondolkodó marha, csak néztünk és pislogtunk, hogy basszus, még hétfőn néztük ezt az M1-en, és ez nem a jópolgár kárára akar menni, mi van ezekkel? De a botrány csak nőtt és nőtt, tüntetések, tömeghisztéria, „mongyonle”, satöbbi. Az egésszel mára egyetlen problémám van:

- Amikor a kormány úgy döntött, hogy elszámoltatja a bankokat, az EU ugatott, mint egy csahos kutya, a kispolgár meg örült, mert a rohadt szemét bank, az is csak rajtam élősködik, hát dögöljön már meg, fizessen csak, mocsok!
- Amikor a kormány úgy döntött, adóztatja a multikat, senki sem ellenkezett, csak az EU és a multik sírtak és óbégattak, hogy ez már így mégsem járja, hát nem lesz akkora a profit. Ment utcára bárki is? Nem, dehogy! Mert persze dögöljön meg a rohadt multi is, mert mocsok drága, fillérekért vásárolja fel a termékeket a magyar gazdától, meg egyébként is, nem is magyar, fulladjon meg, fizessen csak!
- Mikor úgy döntött a kormány, hogy a kereskedelmi televíziókra szabja ki az új adót, ment utcára bárki? Nem, persze, hogy nem. Hallgattuk az RTL hisztériáját és szánalmasan bárgyú hadüzenetét, a TV2 többnyire csöndben maradt, volt hangoskodás, de utcára senki nem ment.

Na már most! Gondolja bárki, hogy a kereskedelmi csatornák nem tudják úgy alakítani majd a dolgokat, hogy a többletkiadásukat a fogyasztó fizesse? Gondolja bárki, hogy a multik nem fognak valahol rést találni, ahol vissza tudják szerezni az elveszített profitot? Akár az eladási árakon, akár a felvásárlási áron. Gondoljuk, hogy a bank nem terhelte át ránk azt, amit bukott?
És komolyan gondolja bárki, hogy meg merne lépni akármilyen kormány olyat, hogy több tízezer forintnyi költség háruljon havonta a polgárra, mert filmet tölt le, vagy ilyesmi?
Szép dolog, hogy „amit a tévében mondanak, az biztos úgy van”, de kurvára nincs úgy! Ki kéne húzni a kis okoska fejeket az RTL és társai seggéből, és elkezdeni gondolkodni, olvasni, utánanézni a dolgoknak, keresni közlönyt, vagy bármit, ami legalább relatíve objektív információt képes tartalmazni! Nem mindent elhinni, amit a képünkbe hánynak, azt ugyanis jobb helyeken le szokás törölni, a rongyot pedig lehúzni a wc-n. Az ember agya nem azért fejlődött, hogy pusztán a vegetatív funkciókat lássa el, ha így lenne, az evolúció nem ügyködött volna, hogy gondolkodó emberré váljunk.
A költségek áthárításáról pedig csak annyit, hogy ha a kormány megadóztatná az internetszolgáltatókat, és azok elkezdenék emelni emiatt az árakat, nagyon hamar újra csökkenteniük kellene. Ugyanis amíg akár csak egy olyan van közöttük – és bizony EGY mindig van – aki meglátja a lehetőséget, aláígér a többieknek, és elkezdi elszívni az előfizetőket, addig ott a lehetőség az árversenyre, és újra mindenki elkezd egymás alá licitálni. Ez bizony egy piaci tény, tapasztalhatjuk nap mint nap. Arról nem is beszélve, hogy ha egységesen úgy döntenének, hogy adott áron szolgáltatnak, azt egy olyan gazdasági tömörülésként ítélik meg az európai törvények, amely büntetendő.

Nem tűnik fel, hogy ez csak egy beteges hisztériakeltés? Hogy az egésznek az a célja, hogy az emberek ne ücsörögjenek otthon szabad idejükben, hanem balhézzanak, vonuljanak, féljenek és gyűlöljenek? A félelemben élő embert könnyebb irányítani, manipulálni, rávenni arra, amit akarunk tőle. Ugyanis ha fél, nem nagyon akar mást, mint félelme tárgyától megszabadulni. Ebben az állapotban pedig gyakorlatilag bármire képes, a szint attól függ, mennyire erős a félelme és mennyire érzi az életét fenyegetve.
Nem tűnt még fel, hogy mi, magyarok, folyton elégedetlenek vagyunk? Akármi történik, mindig van, akinek nem tetszik, és mások mindig csatlakoznak hozzá. Valahogy olyanok vagyunk mi, hogy ha kapunk egy finom és szép tortát, elkezdjük enni, majd valaki megszólal: azért lehetne rajta több hab! És százból lesz legalább tizenöt, aki beáll mögé, és elkezdi verni a pultot a cukrászdában, hogy adják vissza a pénzünket az elfogyasztott tortáért, mert az szar volt, nem volt rajta elég hab. Ez a hasonlat persze nem az internetadóra vonatkozik, csak ilyesmik vagyunk. És nem tűnik fel, hogy a politika (minkét oldal) ezt használja ki folyamatosan, immáron minimum huszonöt éve? Ezzel játszanak egyfolytában, és hol ide, hol oda rángatják a száraz, szúrós madzagjukon az elégedetlenkedőket. De elárulom, ez az út sehova nem vezet a polgár számára, ugyanis az elégedetlenkedő sosem válik elégedetté, mert a vérébe ivódik, hogy keresse a hibát, amibe bele lehet kötni. És egy részünk ilyen. És ezeket az embereket bármikor utcára lehet vinni.
Senki nem vette észre, hogy egészen véletlenül úgy lett szervezve a tüntetés, hogy a szomszédságában kiabáltak az ultrák? Kivételesen kapnak egy pici vállon veregetést, hogy nem csináltak balhét (később majd kifejtem a „miért nem jár nekik vállon veregetés” gondolatkört is), de az egész hajazott egy korábbi sztorira, amiből gyújtogatás meg kocsi-borogatás lett, nem rémlik?

Észre kéne venni, hogy mikor rángatnak minket. Észre kéne venni, hogy mikor jogos a szájalásunk, és mikor kéne inkább csöndben meghúzni magunkat. Észre kéne venni, mikor játékszerek vagyunk. Észre kellene venni, amikor dobálnak be nekünk témákat, csak azért, hogy a lényegről ne beszéljünk. Azt is észre kellene venni, amikor valakit nem a józan ész vezérel, hanem a kicsinyes düh és bosszú, mert „elvették a játékát” és ezért oda akar csapni egyet. Észre kellene venni saját magunkat, mérlegelni saját felelősségünket, kötelességeinket és jogainkat, helyzetünket, életünket. Észre kellene venni, hogy ez itt egy társadalom, abban élni nem könnyű, vezetni pedig még nehezebb. Észre kellene végre venni, hogy egy irányba kellene haladni, nem szétszakadni és toporogni a fekáliában!

Azon gondolkodtam, vajon mennyi időt és energiát vesz el, ha valaki jó ember szeretne lenni, segíteni másokon, jót tenni velük. Elképzeljük, mikor jótékonykodásról esik szó, amint egy ingyenkonyhán, hatalmas fazekak mellett osztjuk a szerencsétleneknek az ételt, vagy hogy társadalmi munkában építünk valamit, vagy ilyesmi. Pedig ennél egyszerűbb lépésekkel indul szerintem a dolog.

Boltban voltam, vásároltam eleget, kaptam érte matricát. Most nem tudjuk "felhasználni", nincs meg hozzá a gyűjtőfüzet, még vacilláltam is, hogy egyáltalán elhozzam-e. Betettem a kosárba, "majdcsak jó lesz valamire" alapon - talán ezért van tele a lakás mindenféle kacattal. A mellettem lévő pénztárnál anyuka kisfiúval, ők kevesebbet vásároltak, nincs matrica. Kissrác nyávogásba kezd, annyira nem vészes a hiszti, de nagyon szeretne matricát. Anya magyarázza, hogy most nincs, nem vettünk annyi mindent. "De én szeretnék matricát, kell matrica!" - hangzik a gyermek válasza. Lett végül matricája, hogy anyukája vette 99 forintért, vagy a pénztáros adta, nem tudom. Azt viszont rögtön tudtam, hogy én mit csinálok az enyémmel. Naná, hogy odaadtam neki. Cuki volt, örült, hűha volt meg minden. Öröme annyira elvitte egy másik dimenzióba, hogy anyukája felszólítására sem köszönte meg - na nem mintha azért adtam volna neki. Anyuka megköszönte, siettek, én is. Nekem nem került semmibe. A gyermek viszont örül. És talán egy pár évig még megmaradok az emlékeiben, mint az a furcsa idegen néni, aki adott neki egy csomag matricát. Esélyes persze, hogy ez csak addig tart, amíg matricaőrület van. De hátha addig hisz benne, hogy a világ nem gonosz.

Ugyanaz a nap, hentesnél. Hentes jó fej, csontozott csirkemellet kérek, nincs csontozva, megcsinálja. Az eladó kislány viszont kicsit szétszórt, nem is annyira rám figyel, sokkal inkább a hentesre. 1840 forintot kér, adok kétezret. Ad vissza hatvanat, de közben egyáltalán nem rám figyel, hanem a főnökére. Én meg azt a százast meghagytam neki borravalónak. :) Szerencsére nekem nem hiányzik az a 100 forint, gondolom neki se, csak figyelmetlen volt (legalábbis nem vagyok hajlandó azt feltételezni, hogy szándékosan rövidített volna meg). Ha igazam van, valaki majd vesz belőle egy nyalókát :) Kedves egészségére.

Jótékonykodáson túl: hazafelé elszaladtam cigiért, utána szűk kis utcán siettem haza. Tényleg siettem, majdnem szaladtam. Előttem totyorgott egy idős néni, nagyon lassan, sok szatyorral, táskákkal. Ahogy közeledtem felé, azt láttam, hogy nem igazán stabil, kb. minden második lépésnél meginog, majdnem nekiesett a falnak. Amúgy is siettem, erre meg még jobban, odafutottam mellé, hogy jól van-e. Megdöbbenve, szinte ijedten mondta, hogy igen. Megkérdeztem, segíthetek-e neki, ne cipelje ezt a sok holmit egyedül. "Aranyos, köszönöm, de itt lakom a következő házban, addig már csak eljutok, de nagyon kedves, köszönöm!" Hát igazán nincs mit.

Jónak lenni nem nehéz. Csak nem azért kell csinálni, hogy mások megjegyezzék, vagy megdicsérjenek, hogy ügyes-jóember vagy. Kicsi korunkban többségünknek szerintem azt tanították, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Mifelénk például így volt, nem tudom, mások hogyan tanítják a gyerekeiket. Persze, bennem eredendően van egy világmegváltó attitűd, és tombol bennem az emberbaráti szeretet (na jó, nem mindig, néha felrobbantanám az univerzumot is), de tudom, hogy arra neveltek, hogy ne bánts másokat, és segíts annak, aki rászorul.
Semmibe nem kerül az ajándék matricát odaadni egy kisgyereknek, lemondani egy százasról akárki javára, és még ennyibe sem kerül megkérdezni egy idős embert, hogy szüksége van-e segítségre, akár a cipekedésben, akár a buszra való felszállásban, akár a zebrán való átjutásban. A világ nem attól lesz jobb, hogy megmutatjuk mindenkinek, hogyan kell jónak lenni, hanem ha csendes hősök maradunk, egyszerűen kedvesek, udvariasak és előzékenyek, olyanok, amilyennek neveltek minket szüleink, tanáraink. Persze felmerülhet, hogy hogyan akarok én csendes hős lenni, ha most tettem közszemlére "napi jócselekedeteimet" :) Nos, nemes egyszerűséggel, szemléltetni szerettem volna, mennyire könnyű jónak lenni. A világot sosem a vezetők, politikusok, igazgatók teszik szebbé. A világ mi magunk vagyunk, és olyan, amilyenné varázsoljuk. Ha úgy akarod, a világ aljas, tolvaj, gonosz és sötét. Ha úgy akarod, kedves, előzékeny, barátságos, tele barátokkal, jó emberekkel, csodákkal. A világ olyan, amilyenné teszed.

Na, ennyit a napi pozitivizmusról, visszajön majd a rideg valóság is, de néha kellenek gyógyító gondolatok, hogy ne bolonduljunk meg :) Csak előre, fel a fejjel, a Nap süt, ha máshol nem, a felhők felett mindenképp!

Temetésen voltam. Nem kell részvét, sajnálatos módon számomra az elhunyt nem jelentett sokat. Még a hátra maradt szűk családja sem. Úgy van ez, hogy anyukámnak van rengeteg unokatestvére, mert a nagyapámék öten voltak testvérek. Egy unokatestvér Franciaországban született, vele ezért laza a kapcsolat. A többieké szoros, mintha testvérek lennének mind, bár az évek és a rohanó világ ezen is lazított sokat, de azért lehet mondani, hogy összetartó, erős közeg. Az elhunyt férje viszont ebből kimaradt valamilyen szinten. Hogy ennek mi az oka, nem tisztem megítélni, nem is tudom igazán. Mindig úgy tudtam, és úgy is gondoltam, hogy a felesége, Isten nyugosztalja, tartotta távol tőlünk. Nem volt egyszerű természete (amennyire mi ismertük persze), ezen a súlyos betegségére szedett gyógyszerei sem javítottak, sőt. Na de szót szó ne kövessen, a lényeg, hogy a családnak ezt a részét én nem igazán ismerem, erős érzelmi kötődésem nincs feléjük. Nem is értük mentem a temetésre. Alapvetően azt gondolom, hogy az elhunytnak teljesen mindegy, hogy ki van ott a temetésen, nem érte kell odamenni, hanem a közvetlen családjáért. Vagy a sajátunkért. Mint most én. Erre a temetésre azért mentem el, mert az anyukámnak fontos. Ő ott szeretett volna állni az unokatestvére mellett a gyászban, megpróbálni vigaszt nyújtani, erőt adni. Ezt az erőt nekem nem kellett pluszban táplálnom benne, de tudom, hogy fontos volt neki, hogy ott legyek, hát el is mentem velük. Keresztapám pedig kimondta a ravatalozóban a nap legfájóbb mondatát, ami engem jobban szíven ütött, mint a könnyeket hullajtó család, az elhunyt gyermekei és édesanyja kínzó, lelket szaggató látványa. Azt találta ugyanis mondani az én drága keresztapám, aki a legjobb ember a világon és a legnagyobb szívű élőlény a Földön, hogy „na, gyerekek, nálunk is elkezdődött”. Mármint az elhalálozás, ha valakinek nem lenne világos. A szülők, az unokatestvérek szülei már majdnem mind meghaltak. Egy néni él még, a drága, szegénykémnek már elment az esze, alig nyomhat 40 kilót, paranoiás, senkit nem tűr meg maga körül. A többiek már mind elmentek, legutóbb Bözsi néni tavaly. Így az én szüleim, az unokatestvérek és testvérek lettek az öregek. Csak az egyiküknek nincs gyereke. Többeknek már unokája is. Én is vagyok 27 éves, nekem is lehetne már gyerekem. A kereszttestvéreimnek van is, összesen négy. Az unokatestvér korosztály tehát, a „gyerekek”, az öt testvér gyerekei felnőttek, szülők és nagyszülők lettek. És telik felettük az élet. Keresztapám is nyugdíjas lett, az egyik unokatestvérnek ma van az utolsó munkanapja, a másik már 2 éve nyugdíjas. Megöregedtek tehát az unokatestvérek, az ő gyerekeik, mi, másod- és első unokatestvérek vegyesen vagyunk a fiatalok, fiatal felnőttek. És a mai napon elkezdődött a mi sorozatos gyászunk. Az elhunyt 57 éves volt. A keresztapám 59, anyám 54. És az én anyukámnál csak egy fiatalabb van. Elindult tehát egy rémesen fájdalmas folyamat, a szüleim generációja, az unokatestvérek és testvérek lettek az öregek, a nyugdíjasok, a nagyszülők, akik már a vége felé mennek, nem a sűrűjébe. Mind felnevelték a gyerekeiket, a legfiatalabb unokatestvérem 21 éves. Keresztapám fájdalmas beletörődéssel elejtett mondata magában foglalja mindazt, hogy megöregednek, nehézkessé válnak, nem fiatalok és harcosok többé. Egyetlen öreg maradt, aki még az ő öregjük, és elment az első közülük. Felnőttem én is, dolgozom, menyasszony vagyok, élem az életet úgy, ahogy szerintem élni kell. Pár év múlva gyereket is szeretnék, ahogy a kereszttestvéreimnek is van, te jó ég, a legnagyobb már 17 éves! Még csak most született, emlékszem, mikor a kezembe vettem a kórházban. És most indult el az a folyamat, hogy mi leszünk a felnőttek, az anyák és apák, és megyünk majd egymásban tartani a lelket, mikor a szüleink végleg elhagynak minket.

Az özvegy azt mondta a beszédében, hogy a neje volt az, aki összetartotta őket, mint család, ő volt az egésznek az energiája és a közepe. Aztán arról beszélgettünk az egyik unokatestvérrel, hogy amikor egy anya meghal, szétesik az egész. Mikor az ő édesanyja meghalt, akkor is ez történt, próbálja ő összefogni a testvéreket, rokonokat, de ez már nem olyan. Nálunk mamám volt a tapasz, ő fogta össze a családot. Aztán ő elment, és anyu keresztapámmal próbálta és próbálja ezt fenntartani. Hozzánk jönnek kereszték karácsonykor, mi mentünk hozzájuk Húsvétkor, ez a része már kimarad, de ők jönnek már szilveszterkor is. Akkor már más unokatestvér is jön. De mi lesz akkor, ha ők nem lesznek? Vajon a kereszttestvéreim is tartanak majd akkora disznóvágásokat, mint most keresztapám? Vajon a kereszttestvéreim hozzám is eljönnek majd karácsonyozni? Vajon mi, másod-unokatestvérek leszünk annyira összetartóak, mint ők, lesz közöttünk olyan erős kötelék, mint köztük van? Az ő kapcsolatuk, akármennyire erős, nem olyan kötelék, mint a testvéreké volt. Nyilván gyengébb az összetartásuk, bár mindig védik és támogatják egymást, maga a kapcsolat nem olyan szoros, mint a testvéreknél volt. Ennek persze az életvitel is nagyon fontos összetevője, de a tény attól még tény. Jelenleg én az unokatestvéreim közül csak keresztékkel és egy hugival tartom a kapcsolatot. Van olyan unokatesóm, akit nem is ismerek. Egy másikat nem láttam 15 éve, pedig már egy városban élünk. A három kereszttesóm közül csak egynek tudom biztosan a telefonszámát. Mindig anyuékkal megyek hozzájuk, és ezt sosem mi, gyerekek szervezzük, hanem a szülők, tehát nem szükséges őket hívnom telefonon, vagy nekik engem. De mi lesz akkor, ha ők már nem szervezik? Fel fognak hívni? Én fel fogom őket hívni? Fogunk legalább annyiszor találkozni, mint most?

Közöttük is elkezdődött. Ezáltal közöttünk is elkezdődött valami, ami egyelőre a személyes gyászok sora. De fog-e ez erősíteni rajtunk, össze tud-e majd kovácsolni minket a közös fájdalom? Jóformán alig ismerjük egymást sokan. Megmarad a nagycsalád, ami a nagyszüleink számának köszönhető, vagy teljesen szétforgácsolódunk mikrocsaládokká, és legfeljebb a testvérek tartják majd a kapcsolatot egymással? Nem tudom, melyik forgatókönyv valósul majd meg, de sajnos egy dolog biztos: nálunk is elkezdődött.

A minap a WestEndben jártam, és majdnem úgy döntöttem, hogy indítok egy „napi WestEnd” sorozatot, ugyanis 15 perc alatt több furcsasággal is találkoztam. Az első, hogy még a parkolóban egy elég jólszituált házaspár sétálgatott előttem, közepesen elegánsan öltözve, kézen fogva. Első gondolatom az volt, hogy milyen édesek, fogják egymás kezét, biztos már hosszú évek óta élnek boldog házasságban, öröm a szemnek ilyet látni. De épp csak kezdett volna mosolyra görbülni a szám, amikor le is fagytam. A hölgy ugyanis úgy gondolta helyénvalónak megszabadulni túlcsámcsogott rágógumijától, hogy ott a parkoló közepén, séta közben köpött egy majdnem olyat, mint DiCaprio a Titanic-ban. Majd rezzenéstelen arccal haladtak tovább. Döbbenetemnek hangot nem adtam, de szaporáztam lépéseimet, hogy elébük kerülhessek, ugyanis kíváncsi voltam, hogy a jólszituáltság csak annak volt-e köszönhető, hogy szigorúan hátulról láttam őket. Sikerült is beérkezni melléjük, de a megjelenésük továbbra is kellemes volt, az asszonyon csinos bőr cipő, farmernadrág és vászon blézer egy csinos blúzzal, a férjen szép velúr cipő, szintén farmer és hasított bőrkabát, minden ruhadarab kifogástalan állapotban, tisztán. Mire rendesen szemügyre tudtam őket venni, már el is értünk a fotocellás ajtóhoz, ahol vesztünkre egy másik idős házaspár totyorgott. Az idős néni járókeretét emelgette elképesztő nehézségek árán, minden három centiméteres előrehaladás egy maratonnak tűnhetett szegénykének. Férje szorosan mellette, támasztotta feleségét, óvón figyelve minden mozdulatát, hogy ha megbillenne, el tudja kapni azonnal. Sebességüket azonban olyannyira korlátozta a néni súlyos állapota, hogy meg kellett mögöttük állni. Kikerülni nem lehetett őket, mivel ennek egyetlen módja az lett volna, ha meglökjük a bácsit. Én meg nem vagyok állat. Beálltam hát mögéjük, megvárva, míg átjutnak az ajtókon, elvégre annyira nem siettem, hogy toporzékolásba kezdjek miattuk. Az előbb említett párocska viszont meglehetősen zokon vette egyfelől azt, hogy előbb értem az ajtó közelébe, mint ők, pedig mögülük jöttem, másfelől azt, hogy nem tudnak bejutni a saját tempójukban. Bár nem szóltak hangosan semmit, türelmetlen toporgásuk és nagy sóhajaik, valamint a szemükben megcsillanó rosszallás elárult mindent az attitűdjükről. Ez is bizonyítja, hogy a látszat csal, hiába tűnik jólszituált, kulturált embernek valaki, három perc alatt be tudja bizonyítani, hogy igénytelen, türelmetlen, és teljes mértékben hiányzik belőle az empátia.

Első megdöbbenésemből épp csak feleszmélve rögtön belezuhantam a másodikba, alig öt méterre az előbbi eset helyszínétől. Ment előttem anyuka és kb. 6-7 éves kislánya. Anyukán nem volt semmi furcsa, teljesen beleillett a pláza-képbe. A kislányt megpillantva azonban olyan fortyogó düh öntötte el az agyam egy percre, hogy azt hittem, ott helyben megrángatom anyát. A kislányon volt egy nagyon cuki rózsaszín harisnya, az a fajta, mi úgy néz ki, mintha lenne még rajta egy zokni, térd magasságban egy masnival. Az, hogy szerintem ilyen harisnya nem való kislányra, lényegtelen, ezt szerette volna a kisasszony, ám legyen. Felül egy szintén rózsaszín plüss kabátka, amit ugyan és egy játék babára sem tennék rá, de ez megint az én problémám, valószínűleg a kislány választotta, de még ha anyuka ízlését átkozza, akkor is belefér, kislány, végül is cuki benne. A kabátka alól kikandikált kb. 2 centiméternyire egy kis blúzocska, kékes színű, látszott, hogy mintás. Ezen kívül viszont csak egy cipőcske volt még a lánykán, semmi más. Hogy mi a bajom? Olvassuk végig újra. A kabát vonalától lefelé csak és kizárólag a harisnya volt a kislányon. Se egy kis szoknya, se nadrág, se semmi más. Ráadásul valószínűleg sokat ficánkolt, mivel a harisnya ülepe már a térde felé közelített erősen, még láthatóbbá és észrevehetőbbé téve ezáltal, hogy harisnyán kívül a lábát semmi nem fedi. Az első gondolatom az volt: hogyan lesz a kislányokból ribanc? Hát így! Persze nem szép dolog ilyet mondani egy gyerekre, és itt nem is a gyermeket szeretném minősíteni, ebben a korban ugyanis ő a világon semmiről nem tehet. Anyuka viszont mégis hogy lehet annyira kretén, hogy egyrészt olyan harisnyát ad az ártatlan, legfeljebb kisiskolás lányára, ami kifejezetten a lábára hívja a tekinteteket, másrészt hogy erre még egy szoknyácskát sem ad rá? Oké, a harisnya design-ja nem csak anya hibája, hiszen az is elmebeteg, aki ilyen típusú harisnyát gyárt kislányokra. Nem mozgat, hogy ez a divat. Az olyan harisnya, ami lábfejtől térdig vagy combig elüt színben a többi résztől, és még egy masnival is megspékelik, pontosan azért készül, hogy az áhítozó férfiszemeket a nő lábára irányítsák, leginkább arra a részre, ahol a két szín összetalálkozik. Teljesen elmebeteg, aki ilyen darabot legyárt kislányokra passzoló méretben. Ami azonban nagyobb probléma, hogy a harisnyán kívül semmit nem adott a gyermekre. Visszacsengett a fülembe, amikor már rég kinőttem a kedvenc kis szoknyámat, körülbelül annyi idős lehettem, mint ez a kislány most. Lambada-szoknya volt, színes, pörgős, imádtam, gimnazista koromig ezt az egyetlen egy szoknyát. Kinőttem, de ez engem nem annyira mozgatott meg, mint anyukámat. Még fel tudtam venni, nem szorította a hasam, csak épp már elképesztően rövid volt. És sírtam, könyörögtem, veszekedtem, hogy márpedig én a csini szoknyácskámat akarom felvenni, édesanya rendíthetetlenül válaszolta: nem, kinőtted, veszünk másikat, de ezt már nem veheted fel, ki lenne belőle a fél feneked! Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy azóta sem ugrálok a miniszoknyákért? Fene tudja, de azt mindenesetre megtanultam, hogy nem tesszük ki a fenekünket a kirakatba. Ennek a pici lánykának pedig azt tanítja anyukája, akár szavak nélkül, hogy egy szál harisnyában utcára menni teljesen helyénvaló. Aztán majd jön a sírás, mikor 13-15 éves lekurvázzák, 16 évesen meg megerőszakolják, mert túl kihívóan öltözködik és felhívja magára a ragadozók figyelmét is. Megjegyzem, ugyanezen a reggelen sétált el előttem egy lány, magas sarkú cipőben, harisnya nélkül, egy talán tunikának nevezhető, testhez simuló felsőben. Szoknya, nadrág rajta sem volt. A felső nem lehetett ruha, vagy miniruha, ahhoz túl keveset takart a hátsójából. Egészen pontosan minden lépésnél lehetett látni a feneke ívét. Bár lehet, hogy én vagyok nagyon elmaradott divat ügyben, de nem tudok róla, hogy a bugyi már alulról is kilátszódhat, mert az menő…

A harmadik egy sokkal súlyosabb társadalmi problémát jelez. A boltban előttem állt egy fiatalember, láttam már máskor is, bolondnak tűnik. Na nem a csendes őrültnek, aki alkalom adtán vicces, és bohókásan bolond. Tényleges mentális problémái lehetnek szerintem, a viselkedéséből ítélve. Zavart, nyugtalan, összefüggéstelenül beszélő, ugyanakkor tisztelettudó, mégis, látszik a szemén, hogy valami nincs a helyén ott bent a buksijában. Gyakorló háziasszonyként értelmet nem láttam az általa vásárolt termékek összeállításában, főleg, hogy legutóbb pontosan ugyanezeket vette. Vacsora készítésére alkalmatlan, rengeteg cukor, fagyi, némi füstölt sajt és egy üdítő. De ha ez az étrendje, engem ugyan nem zavar. Ő viszont nagyon zavarodott, látszik, hogy nem érzi jól magát ott, ahol van, mintha készülne felrobbanni, topog ide-oda, majd elhagyja a száját, hogy „bele fogok halni”. Itt egy kicsit hátráltam, hogy ha esetleg valami láthatatlan démon kínozza, és futni támad kedve előle, ne lökjön fel. Idegesen és dühösen dobálta fel a kiválasztott termékeket a szalagra, majd nagy lendülettel, erősen dobta a többi közé a kosarát. Tűkön ül – ez jutott róla eszembe, amíg várakozott, hogy a pénztárhoz jusson. A lehúzott árut bedobálta hátizsákjába, majd fizetett. A visszajárót megkapva nem pakolt tovább, ami még nem volt a táskában, azt a kezébe kapta, alig tudta ugyan tartani, de nem volt maradása, és szó szerint elrohant a legközelebbi kijárat irányába. Majdnem teljesen meg vagyok róla győződve, hogy ő súlyos mentális gondokkal küzd. Közveszélyesnek valószínűleg még nem nyilvánították, de látszik rajta, hogy nem érzi jól magát a nagyvárosi forgatagban. Nem tudom, hogyan él, kivel, és miért egyedül vásárol. Nem tudom, miből él, van-e valami munkája, vagy segélyt kap, vagy támogatja valaki. Fogalmam sincs ezekről. De amióta Pesten vagyok, számos bolondba futottam, több olyanba is, akik kapcsán egyértelmű, hogy munkavégzésre alkalmatlanok, utcára kerültek. Utcára, mert bezárták a pszichiátriai intézeteket. Az ilyen emberek ott békésen, megfelelő szakmai segítséggel éldegélhetnének, nem veszélyeztetve sem magukat, sem a társadalmi nagyközönséget. Megfelelő szervezéssel és ambícióval még valamiféle munkát is lehetne velük végezni, erre az ötvenes években volt egy kísérlet, azóta se jutott eszébe senkinek (ajánlom mielőbbi elolvasásra Benedek István: Aranyketrec című művét).

Végül egy srác. Hosszú percekig gondolkoztam, hogyan fogalmazzam meg anélkül, hogy bárkit is megbántanék nemi identitásában, de sajnos nem találtam jó megoldást. Nem tudom másképpen mondani, egyszerűen buzis volt, ahogy felöltözött, a viselkedése szintén nem túl maszkulin. Hegyes orrú lakkcipő volt rajta, amiről ugyan értem, hogy divatos, szerintem rém gusztustalan. Elképesztően feszes, lábaira és egyéb részeire tapadó farmernadrág, V-nyakú fekete, mintás-strasszos, szintén elképesztően feszülős felsővel. Utóbbi két ruhadarab között ugyanakkor elég nagy távolság volt, aminek köszönhetően a közönség elé tárult hájas, szőrös hasából kb. négy és fél centi. Séró persze belőve, úgy egy liter zselével és fél flakon lakkal, és persze a nyakában ott fityegett az elengedhetetlen légyszemüveg. Persze a divatot megítélni nincs jogom, maximum véleményt mondani róla. És az is tény, hogy a férfiak öltözködését tekintve talán még konzervatívabb vagyok, mint a nők ruháinak megítélésekor. Mindenesetre riasztó, hogy már nem csak a nők részéről vált normálissá a magamutogatás, az igénytelen és indokolatlan villantás, bizonyos bőrfelületek szükségtelen felfedése, a testre száz százalékosan ráfeszülő ruhadarabok viselése, és az önkritika teljes hiánya… Öltözködési tanácsadásomat ugyanakkor részletesebben máskor fejtem ki.

Király Miklós, az ELTE Jogi Kar dékánja feljelentést tett a nyilvánosságra került, 2013-ban történt szexuális bűncselekmény kapcsán nem erőszak és kábítószer-birtoklás miatt. Az egyik legcsodásabb mondat az egészben: Király Miklós dékán a jövőben nem járul hozzá gólyatábor szervezéséhez, és fegyelmi eljárást kezdeményezett a hallgatói önkormányzat érintett vezetői ellen - közölte az MTI. Na, egészen pontosan így kell viselkednie egy felelős vezetőnek! Felmerült, hogy lemond-e a történtek miatt. Nem. És azt gondolom, nem is kell lemondania, még véletlenül sem, ha hajlandó végigvinni az ügyet, megfelelő módon kezelve, a megfelelő lépéseket lépve, döntéseket hozva. És jelenleg úgy látom, ezt teszi. Nincs több gólyatábor, és felelősségre vonják az ügyben kulcsszerepet játszó HÖK-ösöket. Megjegyzem, hogy minimum ugyanez járna annak a patkánynak is, aki elkövette a bűncselekményt. Ám jóhiszeműségemnek teret engedve merem feltételezni, hogy egy jogerős ítéletre vár, ami alapján azonnali hatállyal kirúghatja azt a mocskot az egyetemről. Addig, amíg ez megtörténik, még nem avatom szentté, de tessék, egy rendes dékánnak, aki érzi a felelősségét, így kell viselkednie, ha bűncselekményről, vagy akár csak súlyos szabálysértésről értesül az intézményében. Egy szösszenetben előjön itt is, hogy értesíteni kellett volna a rendőrséget. Mintha én is ezt mondtam volna. Persze, a rendőrség olyan, amilyen, nem bízunk bennük, stb., de könyörgöm, ha baj van, és ennyit sem teszünk meg, akkor nem várhatunk senkitől többet!

A HÖK működését felfüggesztette. Nagyon helyes! Persze nem minden HÖK-ös bűnöző, és nem mind olyan aljas dög, mint amilyeneket én is láttam (oké, láttam rendeset is), de egy ilyen esetben ez az egyetlen döntés, amely értelemmel bír. Említi továbbá, hogy „halaszthatatlan a hallgatói érdekképviselet jogköreinek és működésének átfogó újragondolása is”. Végre valahára! Mióta mondom?! És nem csak én, nálam sokkal okosabb, nagyobb befolyással bíró, tűzhöz közelebb ülő és hozzáértő emberek is! De ezt mindig megfúrja a HÖK-maffia. Folyamatosan sakkban tudnak tartani mindenkit, aki megpiszkálná a tojás-borította valagukat. Mikor a GTK HÖK volt porondon, édesapám nem értette, mi ez, hogy van ez, hogy őt idézzem: hagyjál már, hogy elintézik, meg befolyásosak, takony semmirekellő büdös kölkök, ugyanolyan egyetemisták, mint a többi, mi hatalma van egy ilyennek? Hát igen, apukám, amióta elhagyta az egyetem padjait, semmilyen szinten nem ment a közelébe, legfeljebb anyu előadásait hallgatni vagy avatásra. Naivitásomat valószínűleg tőle örököltem. Nem tudja már, mi megy ott, és hogy ezek a „takony kölkök” valójában a jövő fehérgalléros bűnözői, és már most, mikor még „kicsiben” nyomják, súlyos milliók vándorolnak a kezeik és zsebeik között.

Létrehoznak egy online felületet, ahol anonim módon lehet az ilyen esetekről beszámolni annak érdekében, hogy a kar vezetése erről tudhasson, és – gondolom – megtegye a szükséges lépéseket. Üdvözlendő, nagyon helyes lépés. Az IQ szinteket figyelembe véve valószínűleg sok kamu eset is fel fog kerülni, pusztán a „poén” kedvéért, ám ha száz kamu szövegből csak kettő valós esetet takar, és azt ki tudják szűrni, akkor már megéri a fáradtságos munkát.

Kezdem megkedvelni ezt a fazont, ennek pedig a következő mondat az oka: … és káros egy olyan hallgatói kultúra is, ami a szexualitást bántóan - és különösen a lányokra nézve megalázóan - előtérbe helyezi - fogalmazott, hozzátéve: meggyőződése, hogy hallgatóink többsége elutasítja az effajta megnyilvánulásokat. Igen, erről beszéltem. Sajnos a szexualitás, a szex, nem egy komoly dolog ebben a köztudatban, mindig porondon van, mert poén, nem komoly, állandó és jó téma, illetve cselekvés. Remélni tudom csak, hogy igaza van, és a hallgatók többsége elutasítja ezt. Oké, tényleg az az én tapasztalatom is, hogy ez így van. De lehet, hogy ez csak azért van, mert a barátaimat, haverjaimat ebből a körből válogatom. És hány emberről beszélgetünk? Kevésről, gyakorlatilag minimálisról, ha egy egyetem, vagy akár egy kar közönségét tekintjük. De rendben, ám legyen, a hallgatók többsége normális, és elítéli az efféle viselkedést. Ámen.

Zárásként pedig szintén idéznék az Index cikkéből, további hozzáfűznivalóm pedig nincs a következő sorokhoz, maximálisan egyetértek:

Fábri György, az ELTE kommunikációs igazgatója a rektori intézkedésekről akkor azt mondta: a jövőben csak úgy rendezhető gólyatábor, ha annak programját a legrészletesebb leírás mellett engedélyezi a rektori vezetés. A közreműködő felsőéveseknek a legszigorúbb szakmai és morális elvárásoknak kell megfelelniük, részvételüket személy szerint az adott kar vezetőinek kell jóváhagyniuk.

Találtam egy írást, ami szarkasztikus formában reagál arra az esetre, melyben egy hatodikos fiú megverte tanárát, mert az elvette tőle a cigarettát az iskola udvarán, és szaktanárit ígért neki. Ez az írás gyakorlatilag tökéletesen lefedi a véleményemet, de azért nézzük csak át.

„Ricsike hatodikos kisfiú. Tanuló. Nebuló. Kis pajkos. Van neki anyukája meg apukája. Ricsike öntudatos. Nagyobb, erősebb, szőrösebb, mint az osztálytársai. Biztosan nem több tizennégy évesnél, és lám, már hatodikos. - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/6361/Ricsike#sthash.rS8PPCQN.dpuf”

Igen, jól érzékelhető gúnyba ütközünk rögtön az első mondatban, utalva a lassan többséggé váló kisebbség jellegzetességeire az életkor és az elvégzett iskolai évfolyamok száma kapcsán. Ez van, ez nem rasszizmus, el kell menni ezekbe az iskolákba, nem jogvédeni meg rasszistázni, nácizni, hanem végre kinyitni a mélyen ülő, rusnya, gombszemeket és látni a valóságot. Bizonyos csoportok – elég nagy létszámmal – nem gondolják úgy, mint mi, normális emberek, vagyis hogy a gyereknek iskolába kell járni, és a lehető legjobb tudása szerint teljesíteni ott. Így a kis hamis nem is teljesít képességeinek megfelelően (ha azt mondanám, ez felel meg a képességeinek, ugyanoda jutnánk, én vagyok a köcsög), erre való rábírására az iskolának eszköze nincs, népes családja pedig pont az ellenkezőjét várja el tőle, vagyis hogy köpje szemen az országot, és annak minden szabályát, mert ennek ez a rendje. Ha ez rasszizmus, aki ezt gondolja, menjen el ezekre a helyekre és nézze meg. Nem mind ilyen, de ilyenek léteznek, nem kevés, és a kettő nem zárja ki egymást, vagyis hogy van ilyen, az nem jelenti, hogy mind ilyen, és hogy van másmilyen, az nem jelenti, hogy ilyen nincs.

„Ricsikét óvták, legfőképpen a csúnya-csúnya szegregációtól. Nagyon okos, felkészült, tanult, a való élettel természetesen meghitt, bensőséges kapcsolatot ápoló, rendkívül belvárosi, lúdtalpas „értelmiségiek” óvták őt attól a rémségtől. Lúdtalpasék ugyanis azt álmodták meg, hogy Ricsikének az lesz a jó, ha gyorsan összezárják egy osztályba a főorvosék gyerekével. Mert Ricsike egész addigi életében nem látott angol vécét, könyvet, parkettát, kést, villát, ezért úgy lesz belőle hamar felzárkózott, a főorvosék Pistikéjével egy értelmi színvonalon lévő, szocializációjában nem lemaradt Ricsike, ha összezárják Pistikével.
Voltak persze elmaradott, konzervatív, reakciós, tudatlan, ostoba rasszisták, akik azt hangoztatták, hogy Ricsike Pistikével összezárva semmi mást nem fog megélni, mint napi frusztrációt, sikertelenséget, szégyent, s mindebből nagyon hamar rendkívüli agressziót fog „termelni” atavisztikus lénye. - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/6361/Ricsike#sthash.rS8PPCQN.dpuf”

Én magam az elmaradott, konzervatív, reakciós, buta csoportba tartozom. De ebben nem az a lényeg, hogy össze lehet-e ereszteni a két gyereket, illetve hogy Pistikének milyen érdekei sérülnek, ha Ricsikével jár egy osztályba (mert általában ez az érv). Nem csak az itt a kérdés, ami ilyenkor mindig felmerül, hogy az a gyerek lopni fog, meg bántja a társait, meg satöbbi. Ez az egyik fele. Van azonban ebben a passzusban egy nagyon fontos gondolat, mégpedig, hogy nem fog az a gyerek mást megélni, mint napi frusztrációt és sikertelenséget, aminek következtében agresszívvé válik. Ezt ténylegesen gondoljuk végig! Veszünk egy gyereket, tizennégy évesen hatodikos. Eleve „ciki”, a gyerekek úgyis kikezdik, mert bizony ők ilyenek, illetve, ha nem is piszkálják, mert teszem azt, félnek tőle, akkor is ott van a levegőben. És a nemtörődöm Ricsike fejében is ott lesz a tudata alatt jó mélyen, hogy bizony állati ciki 14 évesen hatodikosnak lenni, és számos alkalommal megbukni. Tehát belekényszerítjük a rendszert és ezt a gyereket egy olyan szituációba, amit a világon mindenki utál, de legalább elégedettek azok, akiknek a gyerekei magániskolába járnak és üveg búrában közlekednek mindenhová. Jippí! Vegyük észre, hogy azok, akik szájalnak és leköpnek minket, rasszistának meg nácinak bélyegezve, a közelébe sem mennek a problémának! Nem tanítanak ilyen iskolában, a gyerekeik, de még a barátaik gyerekei sem mennek még a közelébe sem ilyen intézménynek, nem járnak terepmunkára a putri sorra vagy a telepekre. Egyszerűen előadják a jótékonyt, a megértőt, és leköpnek mindenkit, aki ki meri nyitni a száját. Számtalanszor mondtam ilyeneknek, hogy el lehet sétálni a város cigánytelepére (minden városban van ilyen, néhol több is), és ha visszajön mindenféle atrocitás nélkül, akkor beszélgethetünk róla, hogy miért én vagyok az idióta. Erre persze az a válasz, hogy „jártam már arra”. Persze, én is. Futva, hogy mielőbb olyan városrészhez érjek, ami már nem az ő terepük. Ez, megjegyzem, nem új keletű dolog, a rendszerváltás előtt a legtöbb helyen megvolt a rend, a város a város, a cigánysor meg a cigánysor, senki nem megy a másik területére, és akkor nincs probléma. De ez így nem jó, hát ilyet nem lehet, integrálni kell őket, mert ez Európa meg modernitás meg liberalizmus. Az még nem jutott eszébe senkinek, hogy integrálni csak azt lehet, aki integrálódni akar? Ennek pedig egyik elengedhetetlen követelménye, hogy elfogadom annak a csoportnak a szabályait, ahová integrálódni szeretnék. Nem tűnik fel ezeknek a nagyon liberális, nagyon okos embereknek, hogy e csoport tagjai közül azok, akik boldogulni akarnak és előbbre jutni, azok beilleszkedtek? Azok betartják a törvényt, a szabályokat, és a megszabott keretek között igyekeznek előre? A többire rá akarjuk erőltetni, hogy integrálódjanak, mert ezeknek a nagyon liberális embereknek a gyomra nem bírja el a gondolatát annak, hogy kivágjuk őket, mint azt a bizonyos macskát a dolga elvégzése érdekében. Nem, persze, azt az EU sem engedné. Hát EU tagállam vagyunk, mehetnek ők is oda, hajrá, ott úgyis jobb, mi magyarok rohadt szemetek vagyunk… Én meg azt gondolom, hogy ha valahova befogadnak, és minden lehetőséget megadnak, hogy beilleszkedj, pénzelnek, tanítanak, segítenek, akkor arra kultúrembernek nem az a reakciója, hogy belesz**ik a másik szájába. Ne harapd a kezet, ami etet, szokás ugyebár mondani.

Felmerül az írásban, hogy Ricsikének jogai vannak. Igen, vannak jogaik. Érvényesítik is őket úton-útfélen. Kötelezettségeik viszont nincsenek. Mert ha bármit elvárnál tőlük, ütnek, vágnak, harapnak, karmolnak, mint a sarokba szorított állat. Nézzünk például utána azoknak az eseteknek, mikor az önkormányzatok bevezették, hogy megvonják a családi pótlékot, amennyiben a gyermek nem jár iskolába. Hogy ennek mi lett az eredménye? Sajnos nem a családi pótlékok tömeges megvonása, nem is a gyerekek tömeges iskolába vonulása, sokkal inkább a tanárok tömeges fenyegetése és bántalmazása, amiért írták a hiányzásokat. S hogy nem lehet minden tanár mellé egy rendőrt állítani? De igen! Ha kell, külön ki kell képezni erre ezreket, hogy védjék a tanárokat a paraziták hordájától!

„A testnevelő tanárnőt viszont nem készítették fel az efféle Ricsikékre. A testnevelő tanárnő ostoba iskolába járt, elmaradott pedagógiát tanult, amely embergyerekekre készítette fel őt, nem Ricsikére. Ezért aztán első felindulásában úgy döntött, elveszi Ricsikétől a cigarettát. - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/6361/Ricsike#sthash.rS8PPCQN.dpuf”

Problémám ismételten a szabályok be nem tartása, mert lehet. Ez nem csak a cigányságra igaz, magyarok közt is van épp elég ilyen szabályszegő nyomi. Valamiért kialakult az a mentalitás, hogy a szabály azért van, hogy megszegjük, ránk nem vonatkozik, illetve úgysem tehetnek semmit, ha megszegem, és egyébként sincs semmi értelme az adott szabályozásnak. Na már most! Ettől a témától függetlenül, pusztán szabálytartás kérdésében a következőket gondolom: a szabály nem véletlenül van! Valaki azt a feladatot kapta, hogy adott rendszeren belül a káoszt szűntesse meg és élhető rendszert alakítson ki. Ennek érdekében létre kell hozni egy szabályrendszert, amit ha mindenki megtart, akkor rend lesz és biztonság, nem kell félni, mindenki tudhatja, mire számíthat. Legyen ez jog, kresz, iskolai házirend vagy tanulmányi és vizsgaszabályzat, mindez azért van, hogy átlátható és nyomon követhető legyen az adott rendszer, nem utolsó sorban pedig, nagyon sok esetben biztonságos, életet nem veszélyeztető. Szabályokra onnantól kezdve szükség van, hogy létezünk. A fizika törvényeit meg lehet próbálni megszegni, ennek következménye azonban például az, hogy az ember agya szétloccsan a betonon, és nem lesz olyan szerencsés, mint a prérifarkas, hogy tovább üldözhesse a gyalogkakukkot. A társadalom generálta szabályok véleményem szerint hasonlóak. Mindig van okuk. Ha pedig egy szabály tényleg baromság, annak is léteznek fórumai, amiken keresztül lehet tenni azért, hogy megváltozzon. A szabályok betartatására pedig mindig felhatalmaz valakit a társadalom, egyfajta felügyelőként. És itt visszatérünk a tanárhoz, az iskolához. Az iskola azért van, hogy okítsa a sok kis nyitott ám majdnem üres koponyát, megtanítsa nekik a történelmet, matematikát, irodalmat, satöbbi, valamint a társas együttlétezés alapvető szabályait közösségben. Plusz még egy sor törvényt is be kell tartania és tartatnia. Ebből adódóan az iskola nem engedélyezheti 18 éven aluli személynek a dohányzást, mivel a törvény szerint azt nem lehet. Ő nem is vehetne dohányárut, be se mehet a dohányboltba. De oké, van nála cigi. A tanár és az iskola akkor sem engedheti meg, hogy az öntudatos Ricsike az iskolában bagózzon. Egyfelől mert életkora miatt amúgy sem lehetne neki, másrészt mert közoktatási intézmény területén tilos a dohányzás, harmadrészt, mert ha Ricsike gyakorolja az iskolában ama jogát, hogy ő azt tesz magával, amit akar, és úgy döglik meg majd tüdőrákban, ahogy neki tetszik, akkor a többi gyermek jogát korlátozza és sérti az egészséges iskolai környezethez, alapvetően az egészséghez. De persze kit érdekel a többi gyerek joga, mikor Ricsike is képben van? Mert neki joga van integrálódni, és ő ezt így képzeli el. Arról már szinte értelmetlen is beszélni, hogy másik cikkekben elmesélik, hogy ez az iskola masszívan rontja a környék megítélését, és a szülők még a közeli óvodából is elviszik a gyerekeiket, ugyanis a Ricsikék naphosszat randalíroznak az utcán, köpködnek, káromkodnak, verekednek, üvegeket és fecskendőket dobálnak be az óvoda udvarára. Na, kedves mindenféle jogvédők és integrációhívők, kérdem én, hol normális ez a viselkedés, és milyen alapon köteles a többségi társadalom elviselni az ilyesfajta viselkedést? Miért köteles a dolgozó anyuka és apuka eltűrni, hogy apró csemetéje az óvoda udvarán szúrhatja meg magát tűvel, vagy vághatja meg magát üveggel, nem azért, mert tróger az ovi és nem figyelnek, hanem mert ez minden nap így megy? Miért kell elviselni a tisztességes szülőnek, hogy gyermeke tirpák, közveszélyes környezetben töltse mindennapjait? Persze, vigye másik óvodába. Ezt is teszik. Az intézmény pedig hamarosan be fog zárni, mert a szülők elviszik a gyerekeket, így pedig nem kapnak pénzt fenntartásra.

Elmondom, szerintem mi a megoldás, aztán felteszem a kérdést.

Mint mondtam, integrálni azt lehet, aki integrálódni akar. Ha lefordítjuk magyarra a kérdéskört, és nem dobálózunk divatos idegen szavakkal, akkor azt mondhatjuk: befogadni azt lehet, aki be akar illeszkedni. Nem furcsa, hogy alapvetően a magyar nyelvben erre két külön szó van? Ez a két szó azt mutatja, hogy a folyamat sikeressége érdekében mindkét félnek cselekednie kell. Kiemelném, hogy MINDKÉT félnek. És lássuk, mi történik. Hátrányos helyzetre való tekintettel segély, sok-sok féle anyagi juttatás. Az iskolában akár ingyen ebéd, ami rendben is van, és ingyen tankönyv, hisz nehéz az élet. Rendben van. Ha véletlen eljut magasabb oktatási szintig, ösztöndíjak, segítő programok. A közoktatásban gyógypedagógusok, segítőtanárok, több, megragadásra váró lehetőség. Ez az egyik fél. És mit vár a rohadék egyik fél a másiktól? Törvények betartása (például figyelembe venni, hogy a lopás, fosztogatás, bántalmazás, rongálás bűncselekmény, de legalább szabálysértés), a gyerekek iskolába járatása, és affinitás a munkavégzésre. Tény, hogy egyik 4-8 elemit végzett szerencsétlenből sem lesz az MNB elnöke, de minimális önkritikával be lehet látni, hogy ez miért van így. Tehát, én azt gondolom, hogy a befogadó oldal megtette, ami tőle elvárható. Az illeszkedő oldal jelentős része meg baromira nem csinál semmit. Megoldás? Kettő is van kapásból. „El lehet innen menni”, csak hogy „klasszikust” idézzek, ha nem képesek beilleszkedni, betartani a törvényeinket, akkor takarodjanak oda, ahol ezt a viselkedést eltűrik. Oké, ez nem élhető verzió, hova küldjük őket? Rendben, vázolom a másikat.

Törvények szigorú betartatása, szabályszegés esetén súlyos büntetés. Nem csak rájuk vonatkoztatva, mindenkire egyaránt. Lopott? Értéktől függően börtön vagy közmunka. Többször is elkapták lopással? Minimum 2 év börtön. Tanárok védelme annak érdekében, hogy normálisan vezethessék a naplót. Amennyiben megtámadják a tanárt, a pereputty börtönbe, a gyermek állami gondozásba. Már a gyermek is minibűnöző? Javítóintézet azonnali hatállyal, családi látogatás legfeljebb havonta egy napon. Hátha még lehet belőle embert csinálni. Odafigyelés, megfelelő emberek képzése, vasszigor. Ezt a problémát így lehet megoldani. Ez persze nem a komplett cigánykérdés megoldása, csak egy szelet.

Milyen ember az, aki rátámad egy tanárra? Hogy áll össze a világ úgy egy gyerek fejében, hogy egy felnőttnek ő nekimehet? Hogyan lehetséges, hogy egy kölök azt gondolja, hogy neki bármit is szabad a tanárával szemben? Súlyos nézeteltéréseim voltak két tanárommal is, ráadásul mindkettő bő egy fejjel volt nálam alacsonyabb, tehát fizikumom megengedte volna, de soha eszembe sem jutott, hogy kezet emeljek rájuk. Még mikor az anyjába kívántam az osztályfőnökömet, akkor is tisztelettel beszéltem vele, még akkor is, amikor az érettségi találkozón ő nem volt hajlandó fogadni a köszönésem. Még a hangomat sem emeltem meg soha egy tanárral szemben, nem hogy kezet emeljek rá. De nekik szabad? Mert cigányok? És még ők kérdezik, ha rendőri intézkedés van, hogy azért, mert cigány vagyok? Válaszom: nem, nem azért, mert cigány vagy, hanem mert megszegted a szabályokat!

A kérdésem tehát a rém liberális és védelmező okosokhoz: hogyan lehet megoldani, hogy ezek a gyerekek tanuljanak, ne az iskola mellé járjanak, és a családjuk lelki világa se sérüljön, anélkül, hogy megsértenéd a vélt vagy valós személyiségi és alkotmányos jogaikat?

Az ELTE gólyatáborában megerőszakoltak egy lányt. Feljelentés történt, az ügy haladgat előre, a botrány persze hatalmas. A jelenségnek sok aspektusa van, amit egy cikk egy másik történet mentén meg is pendít. Az Index munkatársának adott interjút egy lány, akit tavaly bántalmaztak szexuálisan a gólyatáborban. Ez az írás annyi rémes vetületre nyit egy kicsit, hogy számomra lehetetlen elmenni mellette és szó nélkül hagyni. A továbbiakban e cikk tematikáját követve reagálok mindarra, ami előttem képernyőre vetődik.

A gólyatábor első napján történek bemutatásával kezdünk. Csapatépítés címen körjáték, persze alkohollal együtt. És a cikk is kiemeli, hogy meglehetősen hamar eljutnak az „én még sosem” játékban a szexuális jellegű témákhoz. Túlélve összesen nyolc év egyetemet, ez engem cseppet sem lep meg. Az én generációmban már a szexualitás nem tabu, és ami rosszabb, sajnos már nem is komoly téma. Poén, buli, bármikor közös alap és beszédtéma. Pedig jaj, mennyire nem tudunk semmit 18-20 évesen a szexről, főleg, ha több szexuális kapcsolaton túl vagyunk már. Pont a lényegét vesszük el saját magunktól, a mélységét, mindazt, amiről szólnia kellene. 13-15 évesek már dugnak, basznak, kefélnek, és sajnos ezek a gyerekek talán soha az életükben nem tudják meg, mit jelent szeretkezni. Aztán akár ezek a gyerekek, akár a szemérmesebbek bekerülnek az egyetemre, és elmennek a gólyatáborba, mert nem ismernek szinte senkit, jó bulinak ígérkezik, az első komoly party-nak a szülői háztól elszakadva, és kiváló alkalom az ismerkedésre. Az is. Vagyis lehetne. Ugyanis azzal, hogy már az első nap mindenki a sárga földig issza le magát, legfeljebb mínuszba menő távolságban tudják egymást „megismerni”, másnap pedig természetesen nem emlékeznek szinte semmire. Annak idején, a Balatonon megismerkedtünk egy sráccal, aki egy barátnőmre hajtott, majd mivel ő elutasította, próbálkozott nálam. Itt sem járt sikerrel. Másnap egy másik barátnőnk fejtegette, hogy az egyéjszakás kalandnak is megvan a maga varázsa, nem feltétlenül rémes, vagy rossz, lehet az jó is. „Csak ne várd, hogy másnap felhívjon.” Ezzel zárta monológját. Én ezzel nem voltam képes azonosulni. Odaadjam magam valakinek, aki másnap még csak fel sem hív? Később persze estem ilyen hibába, szerelmesen, ostobán, és akkor is bele akartam dögleni. Annyi haszna volt a dolognak, hogy saját tapasztalatból tudom elmondani nálam fiatalabbaknak, miért nem jó az, és mennyire megalázó, fájdalmas és undorító érzés.

No de visszatérve, csapatépítés címen iszunk és hozzá játszunk valami hülyeséget, ami hamar a szexről kezd el szólni. Sajnos nem csak a csapatépítések szólnak ma már erről, a fene nagy „jövő értelmisége” körében szinte minden buli, minden együtt töltött idő erről szól. Ez pedig, nincs rá jobb szó, szánalmas.

Jönnek a dalok, a programok, amik szintén erről szólnak. Ismerek én is ilyen dalt, igaz, csak egyet, és egy orvostanhallgató lánytól tanultam. Rendes lány amúgy, azon kevesek egyike, akik bár benne vannak az ivásban és a napokig nem alvásban, szinte érinthetetlen a fiúk számára.

Én magam sosem mentem gólyatáborba. Mikor a közgázra jelentkeztem, probléma volt a felvételimmel, így későn született meg a végleges döntés, hogy felvettek. Ennek örömére meghívót sem kaptam a gólyatáborról, nem mintha egyébként elmentem volna. Oda még nem egyedül mentem, egy barátnőm és egy osztálytársam is csoporttársam lett a szakon, tehát az ismerkedés része minimálisan sem kellett, hogy érdekeljen. Amikor elmentem bölcsésznek, pótfelvételis voltam, ennek ellenére kaptam meghívót a gólyatáborba. De egyáltalán nem akartam elmenni. Utáltam a világot, az egyetemet, nem akartam ismerni senkit, és nem vágytam a részegen vonagló bölcsészpicsákra, és a saját hányásukban fetrengő hippigyerekekre. Később, mikor már jó viszonyban voltam a csoporttársaimmal, meséltek ezt-azt, ami ugyan a biztosítékot nem verte ki, de kizárólag fintorogva tudtam hallgatni.

A mesélő szerint mindez, a pia, a programok, a dalok, minden, ami történik, ugyanazt a célt szolgálja. Tökéletesen egyet tudok vele érteni. Nem akarok überfeminista lenni, hogy azok a szemét mocsok férfiak, csak a szex érdekli őket és mindent elkövetnek, hogy bejuthassanak a lányok bugyijába, de azért lássuk be, ezek az események többnyire abba az irányba mutatnak, hogy a lány kevésbé áll ellen, könnyebben vihető, ha ivott, illetve ha megteremtik neki a hangulatot. Persze, persze, ne legyen ilyen, hülye kurva, ha megy, meg stb., ez a másik oldal leegyszerűsítése.

Jön az a mondat a cikkben, hogy „Mirának oda kellett tenni a felest a mellei közé a fiúknak pedig onnan meginni.” Később fel fog merülni egy mondat, amikor is „ha nem veszel részt benne, akkor szararc vagy”. Na, most erről csak annyit, hogy én világ életemben szararc voltam ilyen szempontból. És ne mondja nekem senki, hogy normális dolog, hogy vadidegen embereket úgy „csapatépítünk” és ismertetünk meg egymással, hogy a hímneműnek minimum a szája a lány melleit kell, hogy érintse! Én magam úgy gondolkozom, hogy ha ünneprontó és dög vagyok azért, mert egy ilyenre nem vagyok hajlandó, ám legyen! Erre senki nem kényszeríthet senkit, a megfelelni vágyás delíriumát pedig le kéne hajítani magáról mindenkinek a fenébe! Engem úgy tanítottak, hogy nem az a kérdés, hogy mit mondanak rólad, hanem hogy ki mondja. Számít-e tehát, hogy olyanok, akik agyba-főbe szexelnek részegen, bedrogozva idegenekkel, megaláznak másokat, s ha szerencsénk van, még úgy is láthatjuk őket, amint épp a saját hányásuk csorog ki az orrukon, mit mondanak rólunk? Biztos én vagyok antiszociális, de nekem nem, és soha nem is számított.

A következő szakaszban a lány elmeséli, hogy mennyire rosszul lett az este folyamán, és hogy arra gyanakszik, hogy valamit kevertek az italába. Bőven esélyes. Én magamat szerencsésnek tarthatom, soha semmilyen plusz tudatmódosító nem került a poharamba. Hozzátéve, hogy soha senkitől nem fogadtam el piát csak úgy, és a poharamat nem tettem le a kezemből. Jó lehet velem szórakozóhelyen táncolni, mi? Az is. De inkább nem táncolok, vagy csak miután megittam az italomat, mint hogy letegyem, más nem figyel rá, valaki meg beledob valamit, én meg az árokparton ébredek, ha ébredek. No de, bár én magam ezeket megúsztam, elképesztően sokkoló volt számomra megtudni, szembesülni vele, hogy egyrészt az én környezetemben is vannak, akik használnak ilyeneket, másrészt hogy mennyire könnyű hozzájutni. Én olyannyira nem tartozom ehhez a körhöz, és soha nem is tartoztam, hogy fogalmam sincs, hogyan és hol lehet akár 2 gramm füvet szerezni. Nem is igazán tűrtem meg a környezetemben drogosokat. Egy srácot elviseltem, mert mikor megismertem, kicsik voltunk, nem drogozott, és aranyos srác. Elvileg ma már nem is drogozik. Egy másik, az egyik legjobb barátom, róla tudtam, hogy ha buliznak, partydrogokat használ, én csak annyit kértem tőle, hogy az én közelemben ne. Ezt elvileg nem mindig tartotta, neki valahogy ezt mégis megbocsátottam, hiszen kivétel ugye mindig van. Hozzátéve, hogy a hétköznapi viselkedését – legalábbis ami rám kihatott – nem befolyásolta a droghasználat. Visszatérve, bár nem mozogtam ilyen körben soha, tudom, hogy meglehetősen könnyű ilyen szerekhez hozzájutni, és azt is tudom, hogy előszeretettel dobálják lányok poharaiba a kis tablettákat, akár a saját ismerőseik, akár idegenek. Egy csoporttársam majdnem belehalt ebbe. Gusztustalan, gyáva és elképesztő módon aljas dolog ilyet tenni valakivel. Viszont ha már tudjuk, hogy ilyen van, és meglehetősen gyakori, a lányoknak oda kellene figyelni, ahogy én is mindig figyeltem! Nem jó dolog félelemben, bizalmatlanságban élni, folyton azt lesni, hogy valaki be akar-e drogozni, meg akar-e erőszakolni. De még mindig jobb félve bulizni, óvatosan, mint másnap arra ébredni, hogy nincs rajtad a fehérneműd, vagy ha nincs szerencséd, fel sem ébredni!

Ezután a lány elmeséli, mi is történt vele. „Szerencsére” behatolás nem történt, a szexuális bántalmazás ettől még az… Akarata ellenére szexuális tevékenységben vett részt, undort keltő módon. Mivel az egész gondolattól a hideg futkos a hátamon és elfog a hányinger, nem fogom részletezni, mi történt, akit érdekel, keresse meg az Index cikkét Miráról. A lényeg, hogy bántalmazták a lányt. Valaki rájuk nyitott, de nem észlelte, hogy bántalmazás folyik, így Mira nem tudott segítséget kérni tőle. A lány, nem meglepő módon, belenyugodott, hogy vége van. Mármint az életének. Ennek pszichológiai alapja van, és sajnos tapasztalat is mutatja, hogy a szexuális bűnelkövetők hajlamosak áldozatuk végleges elhallgattatására. Mira tehát szerintem joggal félt. Bátorságának és lelki erejének köszönhetően ki tudott jutni a szobából, át a szemköztibe, ahol egy másik fiú volt, ám ő nem bántotta. Másnap Mira nyomozásba és intézkedésbe kezdett. És itt bejön a képbe a HÖK. Az egyetemek szinte tejhatalmú bűnözői (tisztelet persze a kivételnek), akik gyakorlatilag bármit elintéznek, ők a sztárok, mindig tele vannak pénzzel, és a sok naiv kis ostoba epekedik azért, hogy ezeknek a köreibe bekerüljön, velük bulizhasson. Török Márkokkal… Tessék nyugodtan utánanézni, de ebből is volt már minibotrány. Tehát jön a HÖK, akik elvileg a hallgatói önkormányzat, és mint ilyen, illene a hallgatók érdekeit képviselniük, véleményem szerint nem csak az oktatók és a szenátus irányában, hanem mondjuk egy ilyen esetben is. Ez a HÖK úgy kezdte a nyomozását, hogy az áldozattól nem kérdezett semmit. Csodás igazságszolgáltatás… Kiderül persze a biztonsági felvételekből, hogy ki volt az elkövető, átlagosnak tűnő srác, nem egy nagy macsó, vagy ilyesmi, a sztereotípiák nem működnek. Hozzáteszem, gyér elképzelés, hogy a legveszélyesebbek a jóképű, kigyúrt, nagymenő pasik. Biztos köztük is akad ilyen, és annak is meglehet a pszichológiája, hogy egy ilyen srác így reagáljon egy elutasításra. De ezek a srácok általában megkapják, amit akarnak, és ha egy lány lepattintja őket, rámennek egy másikra gond nélkül. Sosem hittem volna, hogy én magam is ismerek nemierőszak-tevőt. Jó pár éve azonban kiderült, hogy mégis. Jártunk egy helyre haverokkal, a hely szinte teljes közönsége konstans volt, lehetett tudni, melyik napon és mikor kit találunk ott, idegen csak kevés jött. Itt volt ez a pasi is, régen itt is dolgozott. Rendes, udvarias, tisztelettudó srácnak tűnt, mindig kedves volt mindenkivel. Semmi különleges nem volt benne, egy közepesen csúnya, de kedves pasas. Aztán egyszer eltűnt. Nem tudtunk róla semmit sokáig. Egy nap az egyik közös barát írt nekem, hogy emlékszem-e erre a fiúra. Mondtam, hogy persze, de nagyon rég nem hallottam felőle. Azt mondta, nem csoda, mivel börtönben van. Leforrázódtam. Mit tehetett ez a „légynek nem tudna ártani” kinézetű szerencsétlen? Kiderült, hogy több lányt megerőszakolt a ligetben, talán az ötödiket próbálta épp hasonlóan bántalmazni, amikor a rendőrjárőr elkapta. Az, hogy ismerek egy ilyen embert, kiverte a biztosítékot. Aztán egy fojtogató pánikroham tört rám, mikor eszembe jutott egy eset. Nem laktam messze attól a helytől, ahová jártunk, ám a hazaúton nem túl biztonságos környéken is át kellett mennem, amit utáltam, ezért sokszor inkább taxiztam. Aznap azonban nem volt pénzem már taxira. Nem volt még nagyon késő, szürkület volt, de lapos hangulatban tengődtünk, hazaindultam. Azt mondta ez a srác, hogy elkísér, hogy ne essen bajom a cigánytelepnél. Elkísért, a parkban, ami a házunk előtt van, leültünk egy padra és beszélgettünk még úgy 20 percet. Aztán fázni kezdtem és felmentem. Ez a nap ennél sokkal-sokkal rosszabbul is végződhetett volna! És ez a gondolat azóta sem hagyott nyugodni. Én is lehettem volna az egyik lány. Mindenesetre a lényeg, hogy nem szabad a külső alapján határozni, mert az nagyon- nagyon sokszor félrevezető!

Ezen a ponton jön a történetben a szembesítést. Ezzel egyetlen problémám van, és ezt látatlanban üzenem Mirának, és minden lánynak, akivel ilyen történt: a HÖK nem jogosult ilyen „nyomozás” lefolytatására! Ha ilyen történik, menj a rendőrségre! Főleg, ha van bizonyítékod!!! Ott a felvétel, innentől nem a HÖK hatásköre a dolog, hanem azonnali hatállyal hívni kell a rendőrséget, akik kijönnek, megmutatják nekik a felvételt, és bilincsbe verve, kicsit megrugdosva viszik a delikvenst az őrsre, nagy eséllyel „el is csúszik párszor a jégen” mire beérnek vele. A történet folytatása, hogy a HÖK-ösök megbizonyosodtak róla, hogy a bűncselekmény megtörtént. Hurrá. Akkor ezen a ponton: HÍVJ RENDŐRT! De persze nem. Megkérdezték Mirát, mit szeretne tenni, de sugallták neki, hogy ne menjenek rendőrségre, bíróságra, „ne legyen botrány”. Sajnos a monitor szétrepedne, ha leírnám, erre mit reagálnék, de mégis ki a búbánatos ángyikát érdekel a botrány, meg a hírnév, amikor valakit szexuálisan bántalmaztak? Ilyen esetben, azt gondolom, az a minimum, hogy az egyetem felsőbb vezetése elé tárjuk az ügyet (a rendőrség után persze), az egyetem pedig, ha nem akar botrányt, azonnali hatállyal és végérvényesen kirúgja az ilyen deviáns pöcökráncigálót. Minimum. Persze ez nem történt meg, és biztos, hogy még másik ezer esetben sem történik meg. Az, hogy Mira nem kért a bírósági hercehurcából, meg tudom érteni, ám mérhetetlenül sajnálom. Ezek a férgek pont azért merik újra és újra megtenni, amit tesznek, mert a lányok nem mennek a rendőrségre, és nem kérnek a bírósági perből, a bizonygatásból, a megaláztatásból. Teljesen megértem őket, de sajnos ezzel csak engedik, hogy újra és újra megtörténjen. Hangsúlyozom, meg tudom érteni őket. És csodálom azokat, akiknek van lelki ereje és bátorsága végigcsinálni.

Mira esetében annyi történt, hogy a srácot hazaküldték a táborból. És még csak nem is rugdalták acélbetétes bakanccsal hazáig…

Pletyka indult. És itt jön az egyik legrémisztőbb dolog: a gólyatábor közönsége gyakorlatilag poénként kezelte az esetet. A pletyka mindig jó, mindig van min csámcsogni. De egy szexuális bűncselekményen? Milyen világ a miénk, hogy nem érezzük ennek a borzalmát? Szánalmas, nyomorúságos, megérett a pusztulásra – ha engem kérdeztek. Sok minden okozhatja ezt, kezdve azzal, hogy kicsi korunktól kezdve ömlik ránk az erőszak és a mocsok, tehát immunisak vagyunk rá. A szexualitás vicc, poén, tehát fel sem merül, milyen sebeket okoz egy ilyesfajta bántalmazás. Az IQ és EQ színvonalról már nem is beszélve. Szolidaritás sehol, nem velem történt, pletykának jó, az élet úgyis komolytalan. Ilyenek ezek a gyerekek. Semmit nem vesznek komolyan. És talán pont azért, mert szerintem tíz huszonéves lányból legalább öt szopott már le csak úgy pasit, vagy feküdt le idegennel. Mert nincs jelentősége a szexnek. Időtöltés, szórakozás, véletlenül sem intimitás. Így a szexuális bűncselekmény is könnyen válik poénná, rágni való gumicsonttá.

A pletyka azt hozta, hogy a HÖK utasítására az eset nem történt meg. És ha a HÖK mondja, az úgy is van. Mira erőt vett magán, és nem volt hajlandó belesüllyedni a szégyenbe és fájdalomba, engedte, hogy sodorja a tábor árja, megcsinált mindent, amit a többiek. Ivott, pucérkodott, bulizott, végigcsinálta. Ha úgy érezte, ettől lesz jobb neki, én ugyan el nem ítélem érte. Hozzátéve, hogy egy ilyen gólyatáborból akár egy napot sem csinálnék meg még akkor sem, ha nem borít ki egy ilyen eset az első napon. Mira elmeséli, hogy önként vett részt mindenben, de a pszichológiai hadviselés azért érezhető volt. Most idézném a cikkből Mirát:

„Muszáj csinálnod. Mert ha nem csinálod, szarul fogod magad érezni, szar arc leszel. Nem fogad be úgy a közösség, azt érzed, hogy kimaradsz valamiből. És akkor jön az, hogy ami itt történik, az itt is marad. Hogy egyszer belefér.”

Visszatértünk hát a korábban már említett „szar arc” leszel kérdéshez. Az, hogy jól érzed-e magad, ha nem úgy bulizol, ahogy a jövő elitbűnözői kitalálták neked, relatív. Párszor buliztam HÖK-össel, szokása volt totál részegre itatni mindenkit a környezetében. Egyetlen egyszer fogadtam el tőle egy konyak-kólát, a születésnapomon. Az ő szemében valószínűleg én is szar arc voltam, és csak megtűrt maga körül a többiekre való tekintettel. Bejött neki végül is az élet, pedig azt hittem, valamelyik csatornában látom viszont a saját hányásába fulladva. De láss csodát, jól tudtam érezni magam akkor is, ha nem úgy buliztam, ahogy ő, vagy bárki más elvárta. Volt persze, hogy veszekedés és akár anyázás lett a vége, meg a „nem érted b***d meg, hogy nem akarok többet inni?”, de alapvetően jól tudtam szórakozni az ilyen hisztik ellenére is. Tehát senkinek ne szabja meg más, hogy mikor érzi magát jól és mikor nem. Másfelől, „nem fogad be úgy a közösség.” A közösség kinyalhatja a többiek selymes kis valagát! Komolyan azáltal akarunk egy közösséghez tartozni, hogy hányásig iszunk aztán lefekszünk valakivel, szinte bárkivel? Ettől leszünk jó arcok? És mi ehhez a közösséghez akarunk tartozni? De most komolyan? Azt érzed, kimaradsz valamiből. Ja, persze, 14-16 évesen ez így is volt. Ma már tudom, hogy semmiről nem maradtam volna le, ha akkor nem vagyok idióta. 18-20 éves emberek pedig 14-16 évesek agykapacitásával felvértezve mennek bele a nagyvilágba. Csodás jövő vár ránk. Ami itt történik, itt is marad. Felelősségtudat nuku, minek is. Senki nem fogja tudni… csak mindenki tudja baszki, hiszen mindenki itt van! Cseszheted, hogy itt marad, amikor mindenki látja. És komolyan elhiszed, hogy nem jut ki? Ugyan-ugyan, ennyire még én sem voltam soha naiv. Legyél inkább szar arc!

Mirára a későbbiekben a biztonsági őrök figyeltek, vigyáztak. Szerencse, hogy normális őrök voltak ott, akik még össze is pakolták volna a srácot. Sajnos sokszor, szórakozóhelyen ez nem így van. Sok esetben a kidobó a legnagyobb rohadék az egész helyen. Legalább valaki vigyázott Mirára. A HÖK nem. A jövő jogászai. Valószínűleg a múlt joghallgatói is ilyenek voltak, ezért tartunk itt.

Mira a családjának nem beszélt a dologról. Valójában nem csodálom. Nem is tudom, hogyan lehet ilyet elmondani, hogyan hozod fel magadból, hogyan kezdesz bele… A családodat, barátaidat szereted, nem akarod, hogy bármi fájjon nekik, még akkor sem, ha neked jobban fájt. Vagy valami ilyesmi. Ők a legközelebbi emberek a lelkünkhöz, és nekik a legnehezebb beszélni bizonyos dolgokról.

Az, hogy a HÖK-ösök semmit nem akartak tenni annak érdekében, hogy Mira és az a patkány ne egy órabeosztással működjenek, magyarán ne együtt járjanak a kurzusokra, már meg sem lep. Oké, a HÖK-ösök eredendően a bögyömben vannak, de könyörgöm, az ő feladatuk nem az, hogy a hallgatók pénzét elverjék magukra, hanem hogy a hallgatók érdekeit képviseljék. Egy ilyen szituációban, azt gondolom, nem kérdés, kinek az érdekeit kell képviselni. Hogy ezért küzdeni, harcolni kellett, nem okoz döbbenetet, és szerintem senkit nem lep meg, aki valaha próbált valamit átverni a HÖK-ön úgy, hogy ott nincs neki sógor- koma- jóbarát.

„Az a fiú, akinek a szobájába Mira bemenekült azon az estén, mára az erőszakoló egyik legjobb egyetemi haverja lett.” Túl sok mindent ehhez nem kell hozzáfűzni, a férgek megtalálják egymást. Oké, túlzás volt, bocs. Valószínűleg egyszerűen nem elég súlyos az eset a srác fejében. De hogy lehet ezt nem felfogni, és helyén kezelni a problémát? Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a férfiak egy része ténylegesen nem érzi a súlyát annak, mit jelent egy nő számára az ilyen jellegű bántalmazás. Ez nem egy pofon, vagy csúnya szavak, lekurvázás, vagy ilyesmi. Ez a legkegyetlenebb és legundorítóbb dolog, amit egy nővel meg lehet tenni, ami örökre nyomot hagy, és kihat minden későbbi kapcsolatára, de még a barátságokra is! Nem tudom megérteni, hogy tud valaki egyáltalán szóba állni olyasvalakivel, akiről tudja, hogy ilyet művelt. Szerintem egy férfi, egy igazi férfi minimum leköpne egy másikat ilyen esetben.

„Mirának van egy egyetemi barátnője, aki az elejétől tudott az erőszakról. Úgy tűnt, legalább ő a lány mellett áll. De amikor meghallotta, hogy Mira a nyilvánosság elé lép a történetével, teljesen kikelt magából, amiért Mira „tönkre akarja tenni az egyetemet és a HÖK-öt".” Az egyetem tönkretételének gondolatkörére egy másik írásban vissza fogunk még térni. Itt legyen elég annyi, hogy az egyetemnek, mint szervezetnek, intézménynek felelősséggel kell bírnia a hallgatói iránt, illetve minden ilyen rendezvény iránt is. Az, hogy a hallgatói viselkedés olyan mélységekbe süllyedt, mint amilyenbe, bizonyos szintig az intézmény felelőssége is. Természetesen már nem az általános iskolában vagyunk, nem lehet úgy rászólni a dilettáns diákra, illetve a bulikat, rendezvényeket nem tudja olyan szinten befolyásolni az egyetem, mint mondjuk egy középiskola a gimibulikat. Mindazonáltal azt gondolom, hogy egy felelős egyetemi vezető tisztában van azzal, hogy hol és hogyan szórakoznak a hallgatói, és ott minimum néha napján illik felbukkanni, megnézni, mi folyik ott. Ma már annyira könnyű nyomon követni az emberek életét, honlapok, facebook, party-fotókat megosztó oldalak, satöbbi, beszélni sem kell senkivel, elég pár kattintás, és máris látható, nagyjából mit csinál a hallgatói kemény mag. Ezt azonban nem, vagy csak nagyon kevesen teszik meg, és nem vállalják a konfrontációt a HÖK-kel. Mikor az SZTE-n volt egy kis HÖK-botrány, akkoriban beszéltünk arról, hogy nem biztos, hogy teljesen normális dolog, hogy a HÖK erőteljesen befolyásolja az egyes oktatók kinevezését, felsővezetők megválasztását. Egyharmadot ér a szavuk a szenátusban. Ez egyfelől jó, mert megmenthetik a hallgatókat pszichopatáktól, mert lássuk be, olyan is akad az egyetemi oktatók között elég. Másfelől sakkban tudják tartani az oktatókat, vezetőket, ami viszont egy maffia-képzővé teszi az egészet, emlékezzünk (vagy nézzünk utána) az SZTE GTK elcsalt HÖK-választására. Aki egy picit is nyitott szemmel jár az egyetemen, az tudja, hogyan működik a HÖK, és mi zajlik a bulikban, táborokban. Ennek az egyetemnek és HÖK-nek keltenénk rossz hírét az igazsággal? És ha egy ilyen eset ténylegesen lezajlik, nem az-e a cél, hogy a tiszta, nemes, nagy múltú és dicső egyetem kiálljon és állást foglaljon bebizonyítva, hogy mélységesen elítéli az efféle cselekményeket és képes kiállni a normális hallgatói mellett?

Arra, hogy az évfolyamtársak befogadták az erőszaktevőt, nincsenek is szavaim. Azt tudom mondani, amit fentebb már említettem: egészséges, normális ember az ilyet legalább leköpi. Nem értem, hogy mondjuk egy lány hogyan képes egyáltalán szóba állni vele. Nem, én nem vagyok megbocsátó. Hiszek abban, hogy az emberek megváltozhatnak, megbánhatják hibáikat és megpróbálhatják rendbe hozni. Én is hibáztam már. De ahogy mondani szoktuk, mindennek van egy határa! Vannak határok, amiket nem léphetünk át, ha elvárjuk, hogy emberként tekintsenek ránk, illetve így tekinthessünk magunkra. Ha pedig ezt valaki átlépi, úgy saját magát teszi antiemberré, ergo nem vonatkoznak rá az emberhez méltó bánásmód elemei.

Mira otthagyta az egyetemet. Mindeközben az a mocsok él és virul, végzi a tanulmányait. Mira szeretne diplomát, de erre az egyetemre nem megy vissza. Mirának kívánok kitartást és sok sikert, a patkánynak pedig a lehető legtöbb szenvedéssel övezett fájdalmas életet és kínkeserves halált.

Ez az egy eset annyi társadalmi, erkölcsi, mentalitásbeli problémát vet fel, hogy szinte már könyvet lehetne belőle írni.