Az ELTE gólyatáborában megerőszakoltak egy lányt. Feljelentés történt, az ügy haladgat előre, a botrány persze hatalmas. A jelenségnek sok aspektusa van, amit egy cikk egy másik történet mentén meg is pendít. Az Index munkatársának adott interjút egy lány, akit tavaly bántalmaztak szexuálisan a gólyatáborban. Ez az írás annyi rémes vetületre nyit egy kicsit, hogy számomra lehetetlen elmenni mellette és szó nélkül hagyni. A továbbiakban e cikk tematikáját követve reagálok mindarra, ami előttem képernyőre vetődik.

A gólyatábor első napján történek bemutatásával kezdünk. Csapatépítés címen körjáték, persze alkohollal együtt. És a cikk is kiemeli, hogy meglehetősen hamar eljutnak az „én még sosem” játékban a szexuális jellegű témákhoz. Túlélve összesen nyolc év egyetemet, ez engem cseppet sem lep meg. Az én generációmban már a szexualitás nem tabu, és ami rosszabb, sajnos már nem is komoly téma. Poén, buli, bármikor közös alap és beszédtéma. Pedig jaj, mennyire nem tudunk semmit 18-20 évesen a szexről, főleg, ha több szexuális kapcsolaton túl vagyunk már. Pont a lényegét vesszük el saját magunktól, a mélységét, mindazt, amiről szólnia kellene. 13-15 évesek már dugnak, basznak, kefélnek, és sajnos ezek a gyerekek talán soha az életükben nem tudják meg, mit jelent szeretkezni. Aztán akár ezek a gyerekek, akár a szemérmesebbek bekerülnek az egyetemre, és elmennek a gólyatáborba, mert nem ismernek szinte senkit, jó bulinak ígérkezik, az első komoly party-nak a szülői háztól elszakadva, és kiváló alkalom az ismerkedésre. Az is. Vagyis lehetne. Ugyanis azzal, hogy már az első nap mindenki a sárga földig issza le magát, legfeljebb mínuszba menő távolságban tudják egymást „megismerni”, másnap pedig természetesen nem emlékeznek szinte semmire. Annak idején, a Balatonon megismerkedtünk egy sráccal, aki egy barátnőmre hajtott, majd mivel ő elutasította, próbálkozott nálam. Itt sem járt sikerrel. Másnap egy másik barátnőnk fejtegette, hogy az egyéjszakás kalandnak is megvan a maga varázsa, nem feltétlenül rémes, vagy rossz, lehet az jó is. „Csak ne várd, hogy másnap felhívjon.” Ezzel zárta monológját. Én ezzel nem voltam képes azonosulni. Odaadjam magam valakinek, aki másnap még csak fel sem hív? Később persze estem ilyen hibába, szerelmesen, ostobán, és akkor is bele akartam dögleni. Annyi haszna volt a dolognak, hogy saját tapasztalatból tudom elmondani nálam fiatalabbaknak, miért nem jó az, és mennyire megalázó, fájdalmas és undorító érzés.

No de visszatérve, csapatépítés címen iszunk és hozzá játszunk valami hülyeséget, ami hamar a szexről kezd el szólni. Sajnos nem csak a csapatépítések szólnak ma már erről, a fene nagy „jövő értelmisége” körében szinte minden buli, minden együtt töltött idő erről szól. Ez pedig, nincs rá jobb szó, szánalmas.

Jönnek a dalok, a programok, amik szintén erről szólnak. Ismerek én is ilyen dalt, igaz, csak egyet, és egy orvostanhallgató lánytól tanultam. Rendes lány amúgy, azon kevesek egyike, akik bár benne vannak az ivásban és a napokig nem alvásban, szinte érinthetetlen a fiúk számára.

Én magam sosem mentem gólyatáborba. Mikor a közgázra jelentkeztem, probléma volt a felvételimmel, így későn született meg a végleges döntés, hogy felvettek. Ennek örömére meghívót sem kaptam a gólyatáborról, nem mintha egyébként elmentem volna. Oda még nem egyedül mentem, egy barátnőm és egy osztálytársam is csoporttársam lett a szakon, tehát az ismerkedés része minimálisan sem kellett, hogy érdekeljen. Amikor elmentem bölcsésznek, pótfelvételis voltam, ennek ellenére kaptam meghívót a gólyatáborba. De egyáltalán nem akartam elmenni. Utáltam a világot, az egyetemet, nem akartam ismerni senkit, és nem vágytam a részegen vonagló bölcsészpicsákra, és a saját hányásukban fetrengő hippigyerekekre. Később, mikor már jó viszonyban voltam a csoporttársaimmal, meséltek ezt-azt, ami ugyan a biztosítékot nem verte ki, de kizárólag fintorogva tudtam hallgatni.

A mesélő szerint mindez, a pia, a programok, a dalok, minden, ami történik, ugyanazt a célt szolgálja. Tökéletesen egyet tudok vele érteni. Nem akarok überfeminista lenni, hogy azok a szemét mocsok férfiak, csak a szex érdekli őket és mindent elkövetnek, hogy bejuthassanak a lányok bugyijába, de azért lássuk be, ezek az események többnyire abba az irányba mutatnak, hogy a lány kevésbé áll ellen, könnyebben vihető, ha ivott, illetve ha megteremtik neki a hangulatot. Persze, persze, ne legyen ilyen, hülye kurva, ha megy, meg stb., ez a másik oldal leegyszerűsítése.

Jön az a mondat a cikkben, hogy „Mirának oda kellett tenni a felest a mellei közé a fiúknak pedig onnan meginni.” Később fel fog merülni egy mondat, amikor is „ha nem veszel részt benne, akkor szararc vagy”. Na, most erről csak annyit, hogy én világ életemben szararc voltam ilyen szempontból. És ne mondja nekem senki, hogy normális dolog, hogy vadidegen embereket úgy „csapatépítünk” és ismertetünk meg egymással, hogy a hímneműnek minimum a szája a lány melleit kell, hogy érintse! Én magam úgy gondolkozom, hogy ha ünneprontó és dög vagyok azért, mert egy ilyenre nem vagyok hajlandó, ám legyen! Erre senki nem kényszeríthet senkit, a megfelelni vágyás delíriumát pedig le kéne hajítani magáról mindenkinek a fenébe! Engem úgy tanítottak, hogy nem az a kérdés, hogy mit mondanak rólad, hanem hogy ki mondja. Számít-e tehát, hogy olyanok, akik agyba-főbe szexelnek részegen, bedrogozva idegenekkel, megaláznak másokat, s ha szerencsénk van, még úgy is láthatjuk őket, amint épp a saját hányásuk csorog ki az orrukon, mit mondanak rólunk? Biztos én vagyok antiszociális, de nekem nem, és soha nem is számított.

A következő szakaszban a lány elmeséli, hogy mennyire rosszul lett az este folyamán, és hogy arra gyanakszik, hogy valamit kevertek az italába. Bőven esélyes. Én magamat szerencsésnek tarthatom, soha semmilyen plusz tudatmódosító nem került a poharamba. Hozzátéve, hogy soha senkitől nem fogadtam el piát csak úgy, és a poharamat nem tettem le a kezemből. Jó lehet velem szórakozóhelyen táncolni, mi? Az is. De inkább nem táncolok, vagy csak miután megittam az italomat, mint hogy letegyem, más nem figyel rá, valaki meg beledob valamit, én meg az árokparton ébredek, ha ébredek. No de, bár én magam ezeket megúsztam, elképesztően sokkoló volt számomra megtudni, szembesülni vele, hogy egyrészt az én környezetemben is vannak, akik használnak ilyeneket, másrészt hogy mennyire könnyű hozzájutni. Én olyannyira nem tartozom ehhez a körhöz, és soha nem is tartoztam, hogy fogalmam sincs, hogyan és hol lehet akár 2 gramm füvet szerezni. Nem is igazán tűrtem meg a környezetemben drogosokat. Egy srácot elviseltem, mert mikor megismertem, kicsik voltunk, nem drogozott, és aranyos srác. Elvileg ma már nem is drogozik. Egy másik, az egyik legjobb barátom, róla tudtam, hogy ha buliznak, partydrogokat használ, én csak annyit kértem tőle, hogy az én közelemben ne. Ezt elvileg nem mindig tartotta, neki valahogy ezt mégis megbocsátottam, hiszen kivétel ugye mindig van. Hozzátéve, hogy a hétköznapi viselkedését – legalábbis ami rám kihatott – nem befolyásolta a droghasználat. Visszatérve, bár nem mozogtam ilyen körben soha, tudom, hogy meglehetősen könnyű ilyen szerekhez hozzájutni, és azt is tudom, hogy előszeretettel dobálják lányok poharaiba a kis tablettákat, akár a saját ismerőseik, akár idegenek. Egy csoporttársam majdnem belehalt ebbe. Gusztustalan, gyáva és elképesztő módon aljas dolog ilyet tenni valakivel. Viszont ha már tudjuk, hogy ilyen van, és meglehetősen gyakori, a lányoknak oda kellene figyelni, ahogy én is mindig figyeltem! Nem jó dolog félelemben, bizalmatlanságban élni, folyton azt lesni, hogy valaki be akar-e drogozni, meg akar-e erőszakolni. De még mindig jobb félve bulizni, óvatosan, mint másnap arra ébredni, hogy nincs rajtad a fehérneműd, vagy ha nincs szerencséd, fel sem ébredni!

Ezután a lány elmeséli, mi is történt vele. „Szerencsére” behatolás nem történt, a szexuális bántalmazás ettől még az… Akarata ellenére szexuális tevékenységben vett részt, undort keltő módon. Mivel az egész gondolattól a hideg futkos a hátamon és elfog a hányinger, nem fogom részletezni, mi történt, akit érdekel, keresse meg az Index cikkét Miráról. A lényeg, hogy bántalmazták a lányt. Valaki rájuk nyitott, de nem észlelte, hogy bántalmazás folyik, így Mira nem tudott segítséget kérni tőle. A lány, nem meglepő módon, belenyugodott, hogy vége van. Mármint az életének. Ennek pszichológiai alapja van, és sajnos tapasztalat is mutatja, hogy a szexuális bűnelkövetők hajlamosak áldozatuk végleges elhallgattatására. Mira tehát szerintem joggal félt. Bátorságának és lelki erejének köszönhetően ki tudott jutni a szobából, át a szemköztibe, ahol egy másik fiú volt, ám ő nem bántotta. Másnap Mira nyomozásba és intézkedésbe kezdett. És itt bejön a képbe a HÖK. Az egyetemek szinte tejhatalmú bűnözői (tisztelet persze a kivételnek), akik gyakorlatilag bármit elintéznek, ők a sztárok, mindig tele vannak pénzzel, és a sok naiv kis ostoba epekedik azért, hogy ezeknek a köreibe bekerüljön, velük bulizhasson. Török Márkokkal… Tessék nyugodtan utánanézni, de ebből is volt már minibotrány. Tehát jön a HÖK, akik elvileg a hallgatói önkormányzat, és mint ilyen, illene a hallgatók érdekeit képviselniük, véleményem szerint nem csak az oktatók és a szenátus irányában, hanem mondjuk egy ilyen esetben is. Ez a HÖK úgy kezdte a nyomozását, hogy az áldozattól nem kérdezett semmit. Csodás igazságszolgáltatás… Kiderül persze a biztonsági felvételekből, hogy ki volt az elkövető, átlagosnak tűnő srác, nem egy nagy macsó, vagy ilyesmi, a sztereotípiák nem működnek. Hozzáteszem, gyér elképzelés, hogy a legveszélyesebbek a jóképű, kigyúrt, nagymenő pasik. Biztos köztük is akad ilyen, és annak is meglehet a pszichológiája, hogy egy ilyen srác így reagáljon egy elutasításra. De ezek a srácok általában megkapják, amit akarnak, és ha egy lány lepattintja őket, rámennek egy másikra gond nélkül. Sosem hittem volna, hogy én magam is ismerek nemierőszak-tevőt. Jó pár éve azonban kiderült, hogy mégis. Jártunk egy helyre haverokkal, a hely szinte teljes közönsége konstans volt, lehetett tudni, melyik napon és mikor kit találunk ott, idegen csak kevés jött. Itt volt ez a pasi is, régen itt is dolgozott. Rendes, udvarias, tisztelettudó srácnak tűnt, mindig kedves volt mindenkivel. Semmi különleges nem volt benne, egy közepesen csúnya, de kedves pasas. Aztán egyszer eltűnt. Nem tudtunk róla semmit sokáig. Egy nap az egyik közös barát írt nekem, hogy emlékszem-e erre a fiúra. Mondtam, hogy persze, de nagyon rég nem hallottam felőle. Azt mondta, nem csoda, mivel börtönben van. Leforrázódtam. Mit tehetett ez a „légynek nem tudna ártani” kinézetű szerencsétlen? Kiderült, hogy több lányt megerőszakolt a ligetben, talán az ötödiket próbálta épp hasonlóan bántalmazni, amikor a rendőrjárőr elkapta. Az, hogy ismerek egy ilyen embert, kiverte a biztosítékot. Aztán egy fojtogató pánikroham tört rám, mikor eszembe jutott egy eset. Nem laktam messze attól a helytől, ahová jártunk, ám a hazaúton nem túl biztonságos környéken is át kellett mennem, amit utáltam, ezért sokszor inkább taxiztam. Aznap azonban nem volt pénzem már taxira. Nem volt még nagyon késő, szürkület volt, de lapos hangulatban tengődtünk, hazaindultam. Azt mondta ez a srác, hogy elkísér, hogy ne essen bajom a cigánytelepnél. Elkísért, a parkban, ami a házunk előtt van, leültünk egy padra és beszélgettünk még úgy 20 percet. Aztán fázni kezdtem és felmentem. Ez a nap ennél sokkal-sokkal rosszabbul is végződhetett volna! És ez a gondolat azóta sem hagyott nyugodni. Én is lehettem volna az egyik lány. Mindenesetre a lényeg, hogy nem szabad a külső alapján határozni, mert az nagyon- nagyon sokszor félrevezető!

Ezen a ponton jön a történetben a szembesítést. Ezzel egyetlen problémám van, és ezt látatlanban üzenem Mirának, és minden lánynak, akivel ilyen történt: a HÖK nem jogosult ilyen „nyomozás” lefolytatására! Ha ilyen történik, menj a rendőrségre! Főleg, ha van bizonyítékod!!! Ott a felvétel, innentől nem a HÖK hatásköre a dolog, hanem azonnali hatállyal hívni kell a rendőrséget, akik kijönnek, megmutatják nekik a felvételt, és bilincsbe verve, kicsit megrugdosva viszik a delikvenst az őrsre, nagy eséllyel „el is csúszik párszor a jégen” mire beérnek vele. A történet folytatása, hogy a HÖK-ösök megbizonyosodtak róla, hogy a bűncselekmény megtörtént. Hurrá. Akkor ezen a ponton: HÍVJ RENDŐRT! De persze nem. Megkérdezték Mirát, mit szeretne tenni, de sugallták neki, hogy ne menjenek rendőrségre, bíróságra, „ne legyen botrány”. Sajnos a monitor szétrepedne, ha leírnám, erre mit reagálnék, de mégis ki a búbánatos ángyikát érdekel a botrány, meg a hírnév, amikor valakit szexuálisan bántalmaztak? Ilyen esetben, azt gondolom, az a minimum, hogy az egyetem felsőbb vezetése elé tárjuk az ügyet (a rendőrség után persze), az egyetem pedig, ha nem akar botrányt, azonnali hatállyal és végérvényesen kirúgja az ilyen deviáns pöcökráncigálót. Minimum. Persze ez nem történt meg, és biztos, hogy még másik ezer esetben sem történik meg. Az, hogy Mira nem kért a bírósági hercehurcából, meg tudom érteni, ám mérhetetlenül sajnálom. Ezek a férgek pont azért merik újra és újra megtenni, amit tesznek, mert a lányok nem mennek a rendőrségre, és nem kérnek a bírósági perből, a bizonygatásból, a megaláztatásból. Teljesen megértem őket, de sajnos ezzel csak engedik, hogy újra és újra megtörténjen. Hangsúlyozom, meg tudom érteni őket. És csodálom azokat, akiknek van lelki ereje és bátorsága végigcsinálni.

Mira esetében annyi történt, hogy a srácot hazaküldték a táborból. És még csak nem is rugdalták acélbetétes bakanccsal hazáig…

Pletyka indult. És itt jön az egyik legrémisztőbb dolog: a gólyatábor közönsége gyakorlatilag poénként kezelte az esetet. A pletyka mindig jó, mindig van min csámcsogni. De egy szexuális bűncselekményen? Milyen világ a miénk, hogy nem érezzük ennek a borzalmát? Szánalmas, nyomorúságos, megérett a pusztulásra – ha engem kérdeztek. Sok minden okozhatja ezt, kezdve azzal, hogy kicsi korunktól kezdve ömlik ránk az erőszak és a mocsok, tehát immunisak vagyunk rá. A szexualitás vicc, poén, tehát fel sem merül, milyen sebeket okoz egy ilyesfajta bántalmazás. Az IQ és EQ színvonalról már nem is beszélve. Szolidaritás sehol, nem velem történt, pletykának jó, az élet úgyis komolytalan. Ilyenek ezek a gyerekek. Semmit nem vesznek komolyan. És talán pont azért, mert szerintem tíz huszonéves lányból legalább öt szopott már le csak úgy pasit, vagy feküdt le idegennel. Mert nincs jelentősége a szexnek. Időtöltés, szórakozás, véletlenül sem intimitás. Így a szexuális bűncselekmény is könnyen válik poénná, rágni való gumicsonttá.

A pletyka azt hozta, hogy a HÖK utasítására az eset nem történt meg. És ha a HÖK mondja, az úgy is van. Mira erőt vett magán, és nem volt hajlandó belesüllyedni a szégyenbe és fájdalomba, engedte, hogy sodorja a tábor árja, megcsinált mindent, amit a többiek. Ivott, pucérkodott, bulizott, végigcsinálta. Ha úgy érezte, ettől lesz jobb neki, én ugyan el nem ítélem érte. Hozzátéve, hogy egy ilyen gólyatáborból akár egy napot sem csinálnék meg még akkor sem, ha nem borít ki egy ilyen eset az első napon. Mira elmeséli, hogy önként vett részt mindenben, de a pszichológiai hadviselés azért érezhető volt. Most idézném a cikkből Mirát:

„Muszáj csinálnod. Mert ha nem csinálod, szarul fogod magad érezni, szar arc leszel. Nem fogad be úgy a közösség, azt érzed, hogy kimaradsz valamiből. És akkor jön az, hogy ami itt történik, az itt is marad. Hogy egyszer belefér.”

Visszatértünk hát a korábban már említett „szar arc” leszel kérdéshez. Az, hogy jól érzed-e magad, ha nem úgy bulizol, ahogy a jövő elitbűnözői kitalálták neked, relatív. Párszor buliztam HÖK-össel, szokása volt totál részegre itatni mindenkit a környezetében. Egyetlen egyszer fogadtam el tőle egy konyak-kólát, a születésnapomon. Az ő szemében valószínűleg én is szar arc voltam, és csak megtűrt maga körül a többiekre való tekintettel. Bejött neki végül is az élet, pedig azt hittem, valamelyik csatornában látom viszont a saját hányásába fulladva. De láss csodát, jól tudtam érezni magam akkor is, ha nem úgy buliztam, ahogy ő, vagy bárki más elvárta. Volt persze, hogy veszekedés és akár anyázás lett a vége, meg a „nem érted b***d meg, hogy nem akarok többet inni?”, de alapvetően jól tudtam szórakozni az ilyen hisztik ellenére is. Tehát senkinek ne szabja meg más, hogy mikor érzi magát jól és mikor nem. Másfelől, „nem fogad be úgy a közösség.” A közösség kinyalhatja a többiek selymes kis valagát! Komolyan azáltal akarunk egy közösséghez tartozni, hogy hányásig iszunk aztán lefekszünk valakivel, szinte bárkivel? Ettől leszünk jó arcok? És mi ehhez a közösséghez akarunk tartozni? De most komolyan? Azt érzed, kimaradsz valamiből. Ja, persze, 14-16 évesen ez így is volt. Ma már tudom, hogy semmiről nem maradtam volna le, ha akkor nem vagyok idióta. 18-20 éves emberek pedig 14-16 évesek agykapacitásával felvértezve mennek bele a nagyvilágba. Csodás jövő vár ránk. Ami itt történik, itt is marad. Felelősségtudat nuku, minek is. Senki nem fogja tudni… csak mindenki tudja baszki, hiszen mindenki itt van! Cseszheted, hogy itt marad, amikor mindenki látja. És komolyan elhiszed, hogy nem jut ki? Ugyan-ugyan, ennyire még én sem voltam soha naiv. Legyél inkább szar arc!

Mirára a későbbiekben a biztonsági őrök figyeltek, vigyáztak. Szerencse, hogy normális őrök voltak ott, akik még össze is pakolták volna a srácot. Sajnos sokszor, szórakozóhelyen ez nem így van. Sok esetben a kidobó a legnagyobb rohadék az egész helyen. Legalább valaki vigyázott Mirára. A HÖK nem. A jövő jogászai. Valószínűleg a múlt joghallgatói is ilyenek voltak, ezért tartunk itt.

Mira a családjának nem beszélt a dologról. Valójában nem csodálom. Nem is tudom, hogyan lehet ilyet elmondani, hogyan hozod fel magadból, hogyan kezdesz bele… A családodat, barátaidat szereted, nem akarod, hogy bármi fájjon nekik, még akkor sem, ha neked jobban fájt. Vagy valami ilyesmi. Ők a legközelebbi emberek a lelkünkhöz, és nekik a legnehezebb beszélni bizonyos dolgokról.

Az, hogy a HÖK-ösök semmit nem akartak tenni annak érdekében, hogy Mira és az a patkány ne egy órabeosztással működjenek, magyarán ne együtt járjanak a kurzusokra, már meg sem lep. Oké, a HÖK-ösök eredendően a bögyömben vannak, de könyörgöm, az ő feladatuk nem az, hogy a hallgatók pénzét elverjék magukra, hanem hogy a hallgatók érdekeit képviseljék. Egy ilyen szituációban, azt gondolom, nem kérdés, kinek az érdekeit kell képviselni. Hogy ezért küzdeni, harcolni kellett, nem okoz döbbenetet, és szerintem senkit nem lep meg, aki valaha próbált valamit átverni a HÖK-ön úgy, hogy ott nincs neki sógor- koma- jóbarát.

„Az a fiú, akinek a szobájába Mira bemenekült azon az estén, mára az erőszakoló egyik legjobb egyetemi haverja lett.” Túl sok mindent ehhez nem kell hozzáfűzni, a férgek megtalálják egymást. Oké, túlzás volt, bocs. Valószínűleg egyszerűen nem elég súlyos az eset a srác fejében. De hogy lehet ezt nem felfogni, és helyén kezelni a problémát? Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a férfiak egy része ténylegesen nem érzi a súlyát annak, mit jelent egy nő számára az ilyen jellegű bántalmazás. Ez nem egy pofon, vagy csúnya szavak, lekurvázás, vagy ilyesmi. Ez a legkegyetlenebb és legundorítóbb dolog, amit egy nővel meg lehet tenni, ami örökre nyomot hagy, és kihat minden későbbi kapcsolatára, de még a barátságokra is! Nem tudom megérteni, hogy tud valaki egyáltalán szóba állni olyasvalakivel, akiről tudja, hogy ilyet művelt. Szerintem egy férfi, egy igazi férfi minimum leköpne egy másikat ilyen esetben.

„Mirának van egy egyetemi barátnője, aki az elejétől tudott az erőszakról. Úgy tűnt, legalább ő a lány mellett áll. De amikor meghallotta, hogy Mira a nyilvánosság elé lép a történetével, teljesen kikelt magából, amiért Mira „tönkre akarja tenni az egyetemet és a HÖK-öt".” Az egyetem tönkretételének gondolatkörére egy másik írásban vissza fogunk még térni. Itt legyen elég annyi, hogy az egyetemnek, mint szervezetnek, intézménynek felelősséggel kell bírnia a hallgatói iránt, illetve minden ilyen rendezvény iránt is. Az, hogy a hallgatói viselkedés olyan mélységekbe süllyedt, mint amilyenbe, bizonyos szintig az intézmény felelőssége is. Természetesen már nem az általános iskolában vagyunk, nem lehet úgy rászólni a dilettáns diákra, illetve a bulikat, rendezvényeket nem tudja olyan szinten befolyásolni az egyetem, mint mondjuk egy középiskola a gimibulikat. Mindazonáltal azt gondolom, hogy egy felelős egyetemi vezető tisztában van azzal, hogy hol és hogyan szórakoznak a hallgatói, és ott minimum néha napján illik felbukkanni, megnézni, mi folyik ott. Ma már annyira könnyű nyomon követni az emberek életét, honlapok, facebook, party-fotókat megosztó oldalak, satöbbi, beszélni sem kell senkivel, elég pár kattintás, és máris látható, nagyjából mit csinál a hallgatói kemény mag. Ezt azonban nem, vagy csak nagyon kevesen teszik meg, és nem vállalják a konfrontációt a HÖK-kel. Mikor az SZTE-n volt egy kis HÖK-botrány, akkoriban beszéltünk arról, hogy nem biztos, hogy teljesen normális dolog, hogy a HÖK erőteljesen befolyásolja az egyes oktatók kinevezését, felsővezetők megválasztását. Egyharmadot ér a szavuk a szenátusban. Ez egyfelől jó, mert megmenthetik a hallgatókat pszichopatáktól, mert lássuk be, olyan is akad az egyetemi oktatók között elég. Másfelől sakkban tudják tartani az oktatókat, vezetőket, ami viszont egy maffia-képzővé teszi az egészet, emlékezzünk (vagy nézzünk utána) az SZTE GTK elcsalt HÖK-választására. Aki egy picit is nyitott szemmel jár az egyetemen, az tudja, hogyan működik a HÖK, és mi zajlik a bulikban, táborokban. Ennek az egyetemnek és HÖK-nek keltenénk rossz hírét az igazsággal? És ha egy ilyen eset ténylegesen lezajlik, nem az-e a cél, hogy a tiszta, nemes, nagy múltú és dicső egyetem kiálljon és állást foglaljon bebizonyítva, hogy mélységesen elítéli az efféle cselekményeket és képes kiállni a normális hallgatói mellett?

Arra, hogy az évfolyamtársak befogadták az erőszaktevőt, nincsenek is szavaim. Azt tudom mondani, amit fentebb már említettem: egészséges, normális ember az ilyet legalább leköpi. Nem értem, hogy mondjuk egy lány hogyan képes egyáltalán szóba állni vele. Nem, én nem vagyok megbocsátó. Hiszek abban, hogy az emberek megváltozhatnak, megbánhatják hibáikat és megpróbálhatják rendbe hozni. Én is hibáztam már. De ahogy mondani szoktuk, mindennek van egy határa! Vannak határok, amiket nem léphetünk át, ha elvárjuk, hogy emberként tekintsenek ránk, illetve így tekinthessünk magunkra. Ha pedig ezt valaki átlépi, úgy saját magát teszi antiemberré, ergo nem vonatkoznak rá az emberhez méltó bánásmód elemei.

Mira otthagyta az egyetemet. Mindeközben az a mocsok él és virul, végzi a tanulmányait. Mira szeretne diplomát, de erre az egyetemre nem megy vissza. Mirának kívánok kitartást és sok sikert, a patkánynak pedig a lehető legtöbb szenvedéssel övezett fájdalmas életet és kínkeserves halált.

Ez az egy eset annyi társadalmi, erkölcsi, mentalitásbeli problémát vet fel, hogy szinte már könyvet lehetne belőle írni.