Temetésen voltam. Nem kell részvét, sajnálatos módon számomra az elhunyt nem jelentett sokat. Még a hátra maradt szűk családja sem. Úgy van ez, hogy anyukámnak van rengeteg unokatestvére, mert a nagyapámék öten voltak testvérek. Egy unokatestvér Franciaországban született, vele ezért laza a kapcsolat. A többieké szoros, mintha testvérek lennének mind, bár az évek és a rohanó világ ezen is lazított sokat, de azért lehet mondani, hogy összetartó, erős közeg. Az elhunyt férje viszont ebből kimaradt valamilyen szinten. Hogy ennek mi az oka, nem tisztem megítélni, nem is tudom igazán. Mindig úgy tudtam, és úgy is gondoltam, hogy a felesége, Isten nyugosztalja, tartotta távol tőlünk. Nem volt egyszerű természete (amennyire mi ismertük persze), ezen a súlyos betegségére szedett gyógyszerei sem javítottak, sőt. Na de szót szó ne kövessen, a lényeg, hogy a családnak ezt a részét én nem igazán ismerem, erős érzelmi kötődésem nincs feléjük. Nem is értük mentem a temetésre. Alapvetően azt gondolom, hogy az elhunytnak teljesen mindegy, hogy ki van ott a temetésen, nem érte kell odamenni, hanem a közvetlen családjáért. Vagy a sajátunkért. Mint most én. Erre a temetésre azért mentem el, mert az anyukámnak fontos. Ő ott szeretett volna állni az unokatestvére mellett a gyászban, megpróbálni vigaszt nyújtani, erőt adni. Ezt az erőt nekem nem kellett pluszban táplálnom benne, de tudom, hogy fontos volt neki, hogy ott legyek, hát el is mentem velük. Keresztapám pedig kimondta a ravatalozóban a nap legfájóbb mondatát, ami engem jobban szíven ütött, mint a könnyeket hullajtó család, az elhunyt gyermekei és édesanyja kínzó, lelket szaggató látványa. Azt találta ugyanis mondani az én drága keresztapám, aki a legjobb ember a világon és a legnagyobb szívű élőlény a Földön, hogy „na, gyerekek, nálunk is elkezdődött”. Mármint az elhalálozás, ha valakinek nem lenne világos. A szülők, az unokatestvérek szülei már majdnem mind meghaltak. Egy néni él még, a drága, szegénykémnek már elment az esze, alig nyomhat 40 kilót, paranoiás, senkit nem tűr meg maga körül. A többiek már mind elmentek, legutóbb Bözsi néni tavaly. Így az én szüleim, az unokatestvérek és testvérek lettek az öregek. Csak az egyiküknek nincs gyereke. Többeknek már unokája is. Én is vagyok 27 éves, nekem is lehetne már gyerekem. A kereszttestvéreimnek van is, összesen négy. Az unokatestvér korosztály tehát, a „gyerekek”, az öt testvér gyerekei felnőttek, szülők és nagyszülők lettek. És telik felettük az élet. Keresztapám is nyugdíjas lett, az egyik unokatestvérnek ma van az utolsó munkanapja, a másik már 2 éve nyugdíjas. Megöregedtek tehát az unokatestvérek, az ő gyerekeik, mi, másod- és első unokatestvérek vegyesen vagyunk a fiatalok, fiatal felnőttek. És a mai napon elkezdődött a mi sorozatos gyászunk. Az elhunyt 57 éves volt. A keresztapám 59, anyám 54. És az én anyukámnál csak egy fiatalabb van. Elindult tehát egy rémesen fájdalmas folyamat, a szüleim generációja, az unokatestvérek és testvérek lettek az öregek, a nyugdíjasok, a nagyszülők, akik már a vége felé mennek, nem a sűrűjébe. Mind felnevelték a gyerekeiket, a legfiatalabb unokatestvérem 21 éves. Keresztapám fájdalmas beletörődéssel elejtett mondata magában foglalja mindazt, hogy megöregednek, nehézkessé válnak, nem fiatalok és harcosok többé. Egyetlen öreg maradt, aki még az ő öregjük, és elment az első közülük. Felnőttem én is, dolgozom, menyasszony vagyok, élem az életet úgy, ahogy szerintem élni kell. Pár év múlva gyereket is szeretnék, ahogy a kereszttestvéreimnek is van, te jó ég, a legnagyobb már 17 éves! Még csak most született, emlékszem, mikor a kezembe vettem a kórházban. És most indult el az a folyamat, hogy mi leszünk a felnőttek, az anyák és apák, és megyünk majd egymásban tartani a lelket, mikor a szüleink végleg elhagynak minket.

Az özvegy azt mondta a beszédében, hogy a neje volt az, aki összetartotta őket, mint család, ő volt az egésznek az energiája és a közepe. Aztán arról beszélgettünk az egyik unokatestvérrel, hogy amikor egy anya meghal, szétesik az egész. Mikor az ő édesanyja meghalt, akkor is ez történt, próbálja ő összefogni a testvéreket, rokonokat, de ez már nem olyan. Nálunk mamám volt a tapasz, ő fogta össze a családot. Aztán ő elment, és anyu keresztapámmal próbálta és próbálja ezt fenntartani. Hozzánk jönnek kereszték karácsonykor, mi mentünk hozzájuk Húsvétkor, ez a része már kimarad, de ők jönnek már szilveszterkor is. Akkor már más unokatestvér is jön. De mi lesz akkor, ha ők nem lesznek? Vajon a kereszttestvéreim is tartanak majd akkora disznóvágásokat, mint most keresztapám? Vajon a kereszttestvéreim hozzám is eljönnek majd karácsonyozni? Vajon mi, másod-unokatestvérek leszünk annyira összetartóak, mint ők, lesz közöttünk olyan erős kötelék, mint köztük van? Az ő kapcsolatuk, akármennyire erős, nem olyan kötelék, mint a testvéreké volt. Nyilván gyengébb az összetartásuk, bár mindig védik és támogatják egymást, maga a kapcsolat nem olyan szoros, mint a testvéreknél volt. Ennek persze az életvitel is nagyon fontos összetevője, de a tény attól még tény. Jelenleg én az unokatestvéreim közül csak keresztékkel és egy hugival tartom a kapcsolatot. Van olyan unokatesóm, akit nem is ismerek. Egy másikat nem láttam 15 éve, pedig már egy városban élünk. A három kereszttesóm közül csak egynek tudom biztosan a telefonszámát. Mindig anyuékkal megyek hozzájuk, és ezt sosem mi, gyerekek szervezzük, hanem a szülők, tehát nem szükséges őket hívnom telefonon, vagy nekik engem. De mi lesz akkor, ha ők már nem szervezik? Fel fognak hívni? Én fel fogom őket hívni? Fogunk legalább annyiszor találkozni, mint most?

Közöttük is elkezdődött. Ezáltal közöttünk is elkezdődött valami, ami egyelőre a személyes gyászok sora. De fog-e ez erősíteni rajtunk, össze tud-e majd kovácsolni minket a közös fájdalom? Jóformán alig ismerjük egymást sokan. Megmarad a nagycsalád, ami a nagyszüleink számának köszönhető, vagy teljesen szétforgácsolódunk mikrocsaládokká, és legfeljebb a testvérek tartják majd a kapcsolatot egymással? Nem tudom, melyik forgatókönyv valósul majd meg, de sajnos egy dolog biztos: nálunk is elkezdődött.